Életünk, 1979 (17. évfolyam, 1-12. szám)

1979 / 12. szám - TANULMÁNY - Oltyán Béla: A Füst Milán-i modellregény és mai paraboláink

ség első megvalósulását üdvözölhetjük, melyet később Déry teljesít ki A kiközösítő c. regényében (HÍD 1969. március 298—304.). A két regényben megnyilvánuló áltörté- nelmiség ily értelmű közös nevezőre hozása azonban elfedi különbségeiket, melyek nemcsak a közlés módszerbeli, hanem a kialakuló modelljelleg eltéréséeiben is megnyilvánulnak.

A kiközösítő ironikus-fölényes, távoltartó objektivitása, perspektívája, a fogalom- és motívumrendszerébe iktatott újabb keletű nyelvi alakok, zsargonok elidegenítő effektusai (reklám, sikkasztó, nyereségrészesedés, karbantartás, műszaki pontossággal; apuskám; illegális ellenállással, agitációs, ütemes taps stb.) hangsúlyozott vonalvezetéssel utalnak az ábrázolt kortól elszakadó1 parabolisztikus érvényre. Az Advent írói nézőpontja ily távoltartást nem mutat, s paradox módon éppen „önmaga”, az ábrázolt kor levegőjének sűrítésével mutat túl saját látomásvilágán. A szálak szorosra húzásával, melyek a végső feszítettség pontján mintegy felpattanva, az irrealitás s egy közeli konkrétság ellentétpárjának ötvözetével jelenítik meg tartalmaikat.

A kandallók fellobbanó fény- és árnyjátékában kétségtelenül egy hangulatilag motivált középkor sejtelmei hullámzanak, s míg „kint a londoni színtelen, szürke égbolt” dereng „az ablak keresztjei közt”, a magányos szobák csendjében ódon, vastagfalú házak súlya nehezedik a lelkekre. Éles körvonalú markáns kontúrok, de egy- másbajátszó, elmetszett vibrálás is. S hol a Druegel-i realitás: a szűk udvaron disznai között szerszámot pucoló fuvaros, ácsorgó lovak „egy kocsi elé fogva... a lépcsőn ... egy terhes nő és ásítva szemléli a világot”; hol Hieronymus Bosch látomásai; a ködös „homályos utcán felmagasló, izzó szemű alak”, s a koromsötét távolban imbolygó lámpások víziója villan elénk. A kocsma népe életének nagy tablója, majd ismét a hajnali félálom látomásainak visszhangos, kísérteties zajai, a rejtelmekkel teli világ, mikor: „A kiáltás a kapualjban oly magánosán teng-leng — s a csizmák koppanása is a kemény rögön oly idegenszerű, különös — s mintha bizony egy üres világ visszhangzana utána” (im. 12; 86—87.).

E rejtelmesség és félhomály azonban, mely (mai érzéklésünk szerint) a középkor jellemzője is lehet, látomásos nyugtalanságával egyben a XX. századi „modern borzongás” élményére, irodalmi teljesítményeire is emlékeztet. S a „beleélő” írói nézőpont, a hangvétel szubjektív fogantatása, az egyesszám első személyű előadásmód óhatatlanul a „lírai” szubjektumra, az írói élményalapra irányítja a figyelmet.

Ha Sir Edward objektív történelemszemlélettel értelmezné korát, ez az „átcsapás” nehezebbé válna. A korabeli angliai egyházszakadás ugyanis (egyes intézkedései vitat- hatósága ellenére) mint a központosítás, s ehhez kapcsolódva az árutermelés, a gazdasági élet fejlesztésének egyik segítője, történelmileg pozitív jelenség, s mint ilyen, nehezen hozható közös nevezőre a haladó eszméket, folyamatokat eltipró, forradalmak utáni magyar állam jellegével. A sértett egyéniség oldaláról történő reagálás azonban megteremti az azonosság illúziót, s a XVII. századi Angliára vonatkozó kijelentések (az ábrázolási perspektíva s a fiktív hős tudatszférájának szoros kapcsa miatt) az írónak saját korára vonatkozó ítéletét is visszhangozzák:

„... újra elöntötte agyamat a vér — mondja Sir Edward —, mert megintcsak elémállt ugyanaz! az ellenségnek kegyetlensége, a barátok részvétlensége, az egész világnak ez a bomlott, felfoghatatlan zűrzavara. — Rettenetes élet.” Egyik jóakarója hasonlóan panaszkodik: „Sajnos nehéz helyzetben vagyunk, rettenetesek az állapotok, semmit se tehetünk”; s az egyik vádlott elkeseredve ordítja a bíró arcába: „Mire való a kiválóság? — Becsüli itt az érdemet valaki?” (im. 16—17; 52—53.)

A mű zárt világából jövő s a 20-as évek magyar közállapotaira utaló jelzések sugallata egyértelműbbé válik, ha Füst Milán erre vonatkozó naplójegyzeteit is fellapozzuk. A műben s a Naplóban egyaránt többször felhangzó „rettenetes” szenvedélyes zengése intenzív „áthallást” eredményez, s jelzi: a keserű tiltakozást mindkét esetben ugyanazon jelenség riasztó arca labbamtja:

Rettenetes hova süllyedtünk! — írja Füst 1919. augusztus 31-én, a Tanácsköztársaság bukása után naplójába. — Irtózatos, elképzelhetetlen gaztettek egész garmada! Kínpadra feszítik embertársaikat, inkvizíciós eszközökkel sanyargatják... Jog nincs,

1049