Életünk, 1979 (17. évfolyam, 1-12. szám)

1979 / 12. szám - TANULMÁNY - László Gyula: Régészet és őshazakutatás V.

tudunk egyezni. A hazánkból a Szovjetunióban tanult fiatalok úgyszólván valamennyien az ő követői s így az ő révükön Csernyecov tanítása széles körben ismertté vált nálunk is. Példának idézhetném Fodor István könyvét (Verecke híres útján), amely Csernyecov szellemében fogant kitűnő mű. Ligeti Lajos szinte természetesnek veszi Isim-Tobol környéki őshazánkat (idézett műve: 358. lap). Nagy területre, a Káma és az Ob közére helyezi A. H. Halikov a finnugorság őskorát.

Anélkül, hogy egyik vagy másik elmélet mellett — beleértve saját elméletemet is! — állást foglalnék, ismételten le kell szegeznem, hogy valamennyi őstörténeti elmélet az őshaza ilyen vagy amolyan elképzelésen alapul, de a korai régészeti leleteket — azaz az anyagi műveltséget — egyik sem tudja Árpád magyarjaival, vagy akár az első foglalók kései-avar műveltségével közvetlen kapcsolatba hozni. Ez az őszinte sző, de ez nem jelenti, hogy kutatóink szorgos munkája, a szovjet kollégák nagyszerű ásató tevékenysége egy szép napon nem találja majd meg a kapcsolatot a szovjetföldi őskultúrák és a honfoglalók között. Honfoglaláskori leleteinkkel van ugyan egyidejű kapcsolat (a Káma—Volga vidék VIII—X. századi leletei közt), de az őskortól nem vezet hozzá egyenes út.

Bár a történészek, a nyelvészek nagyon bíznak a régészetben, mint új őstörténeti tudományban, ez a bizalom még korai, mert az, hogy egy-egy területen a műveltségek egymásra rétegeződnek, nem jelenti még, hogy valóban egymás folytatásai is, tehát egyazon nép hagyatékai. Olyan jelenségek, hogy pl. egyszerű minták megvannak például a mai obi-ugor népművészetben, nem sokat jelentenek, mert megvannak azok sok nép díszítő művészetében.

Hadd mondjam el, hogy az obi-ugorokkal — legközelebbi nyelvrokonainkkal — kapcsolatban a legfontosabb vitakérdés, hogy hol volt a mait megelőző szállásterületük. Epikai költészetükből és részben tárgyi hagyatékukból eléggé világos, hogy régebben a steppe peremén laktak, helynévi hagyatékukból és részben történeti adatokból meg az derül ki, hogy korai szállásterületeik az Ural- hegység nyugati lejtőin, a Káma vidékén voltak. (Lásd például Décsy Gyula idézett művében a 22. és 29. lapon). Ha ez a felismerés megszilárdul, akkor Csernyecov elmélete érvényét veszti. Legyen így vagy amúgy, Csernyecov egyéniségét az obi-ugorok kutatásában a nagy felfedezőknek kijáró tisztelet és megbecsülés övezi.

Ismét és ismét az olvasó emlékezetébe kell idéznem egyrészt azokat a gondolatokat, amelyek egy kisterületű őshaza feltevése ellen szólnak, másrészt azokat a tanulságokat, amelyeket az embertan adattárából sejthettünk meg: nem egykor kialakult s aztán vándorútra kelt, de egységét megőrző, csak átmenetileg idegen hatások alá került magyar népről van szó, hanem egy olyan erőköteg állandó alakító erejéről, amelynek egyik jellemzője a nyelv. Amiként a mai magyar népről sem mondhatjuk el — pedig valamennyien anyanyelvként beszélik a magyart —, hogy tisztán őrzik, ha nem is az ősi, de legalább a honfoglaláskori népiséget, hiszen a betelepült úzok, besenyők, kúnok, jászok, a városok vallon, német telepesei, a peremterületek szlovák, román, szerb lakossága belemosódott a honfoglalók önmagában is erősen kevert népességébe, aként a magyarság kialakulása folyamán is állandó volt ez az egymásbaolvadás, leszakadás, összeházasodás stb. stb. Szinte csodának hat azonban az a felismerés, amit Bartók Bélát idézve megismerhettünk, hogy mind e tarkaság mégiscsak létrehozott és megtartott egy szívós egységet: a magyar népet. Népegyéniségünk talán éppen ebben az ötvözetben nyeri el évezredes létének szilárdságát, tudatának senki mással össze nem téveszthető jellegét.

1042