Életünk, 1979 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 12. szám - TANULMÁNY - László Gyula: Régészet és őshazakutatás V.
Mindezt a nagyrészben élettani folyamatot színezik s új és újabb medrekbe terelik azok az óriási változások, amelyek a termelésben beállott fejlődés eredményeképpen újra s újra megváltoztatták az életformát, vele együtt a világképet, a hitvilágot, a mitológiát. b) A török népek Azokat a régészeti emlékeket, amelyeket manapság a törökség őstörténetéhez igyekeznek kapcsolni, már régen ismertük, csak a leletek őstörök voltának feltevése új. A régészeti megállapítások kiindulópontja a Minuszinszki-medence egyik gazdag bronzkori műveltsége a Karasuk-műveltség (i. e. 1200—700). Már a múlt században hatalmas méretű magángyűjtemény támadt az itt előkerült pompás bronzokból (Tovostine gyűjtemény) s ezt a helsinki Nemzeti Múzeum vásárolta meg, mert Castrén és Aspelin nyomán finnugor hagyatéknak gondolta. Kiváló régészek (Merhardt, Tepluchov, de elsősorban a finn Tallgren) munkássága nyomán szétfoszlott ugyan az „ural-altaji bronzkor” elmélete, de e terület Nyugattal való kapcsolatai továbbra is magyarázatra vártak. Kiszeljov és Mongait nagyszabású összefoglalásai és az új s újabb ásatások megteremtették e csoport kapcsolatát a török őstörténettel. A szovjet régészet újabb részeredményeit Tadeus Sulimirski foglalta össze (Prehistory of Russia, 1970), és egy igen érdekes kis könyv magyarul is beszámol a kutatás állásáról, sok új gondolattal (Osetzky Dénes: A magyarság török ősei. Sydney, 1977). Lássuk ezeknek a tanulmányoknak summáját. Eleve meg kell jegyeznem, hogy következtetéseinkben nem túlságosan sok függ attól, hogy vajon az eredmények tartósak-e, a lényeges az, hogy milyen nagy területeket ölelnek fel — s e nagy területek emberfajtáinak jelenléte kimutatható az első és második honfoglalás népességében. Három nagy népmozgás jellemzi az időszámításunk előtti őskori Eurázsiát: az indoeurópaiaké, a finnugoroké és a törökségé. E nagy népmozgások nagyjából a steppén és határsávjaiban játszódnak le, és emberfajtáik — mint említettük — megvannak, pl. a honfoglaló magyarság embertani képleteiben, és jórészt még a mai magyarságban is. Sajnos, mindhárom nagy népmozgalom kora és színtere tele van kérdőjelekkel, pedig annyi kétségtelen, hogy önmagában egyik sem magyarázható, hanem történetük szervesen kapcsolódik egymáshoz. A nyelvtudomány egyik, általánosan elfogadott megállapítása szerint a török nyelvek két nagy csoportra oszlanak: az oguz és az ogur törökségre (a sokszor idézett egyszerű, magyarázó példa ökör szavunk elődje: öküz és r-es változata ökür, ennek megfelelően az oguzt nevezik z-töröknek is, az ogurt pedig r-töröknek). Az őskorban az oguz törökség volt a keleti ág, amely egészen Kínáig hatolt, míg az ogur a nyugati, amely Elő-Ázsiáig terjedt nyugat felé, s a magyarban meglevő török szavak nagyrésze is ehhez tartoznék. A két török nyelvi csoport még ma is közel áll egymáshoz, s így jogos a feltevés, hogy a kettő egykor egymás közelében élt, vagy éppenséggel egyetlen nép volt. A finnugor nyelvekben, de talán még legkorábbi szakaszukban az uráli korban is kimutatható a török jelenlét. E kérdéseknek megfelelően a nyelvészeti és régészeti kutatás a következő nagy kérdések megoldása előtt áll: hol volt az a török őskultúra, amely két nagy csoportra oszlott, és meddig tudjuk időben visszafelé követni. A megoldás felé vezető utakat elsősorban a régészet dolgozta ki, itt csak az eredmények summáját adjuk a következőkben. Az „őshaza” (amivel szemben ugyanolyan aggályaink lehetnek, mint a finnugor őshazával kapcsolatban) az 1043
