Életünk, 1979 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 12. szám - TANULMÁNY - László Gyula: Régészet és őshazakutatás V.
Ural hegységig terjedtek! Itt kellene tehát lenni az „őshazának”. Ezek után vette át a szót a régész: ha valóban itt volt az ősi szállásterület e kétezer kilométeres sávon, akkor kellett legyen olyan régészeti műveltségnek, amelyik ezen a területen bontakozott ki az utolsó eljegesedés után, s amelynek utódai felhúzódtak a később finnugorok által lakott erdős területre. Nos röviden: ilyen műveltség valóban volt, egy kis lengyel patakról kapta a nevét — a svidéri műveltség! Ezzel indítottam őstörténetünket, amely eként az időszámításunk előtti 11 000 évig vezetett minket, mert ebben az időben jelentek meg Közép-Len- gyelország területén a svidériek, akik — úgy látszik — az ukrajnai keleti Gra- vetti népeiből szakadtak ki. Szó volt már arról, hogyha ez a feltevés helyes, akkor ebben egyúttal az uráli nyelvek és az indoeurópai nyelvek ősi kapcsolatai is magyarázatot nyernek. Mai napig is úgy érzem, hogy ez az út, amelyen elsőként jártam őstörténetünk felé, jó út, még akkor is, ha a felfedezés első meglepetésében apróbb tévedéseket is elkövettem. Könyvem megjelenése után Hajdú Péter dolgozta ki elméletét új szófejtésekkel, új fanemek meghatározásával, széles alapokon, igen kiváló kritikai szemlélettel. Vitánk mindvégig a tudományos etika szintjén és baráti segítőkészséggel folyt. Ö máshol kereste az őshazát, de már ő is a pollentérképek alapján. Ügy vélte, hogy a taiga legelőször fent "északon az Ural hegység tundrás vidékén érte volna el a lombos erdők területét, ő tehát Nyugat-Szibéria északi jeges tájaira helyezte az őshazát. Természetesen nem vagyok jogosult arra, hogy Hajdú Péter szófejtéseit bíráljam, a magam részéről csak annyit jegyzek meg ehhez az elmélethez, hogy úgy 10 000—5000 közt aligha számolhatunk ezeknek az északi területeknek lakosságával, ahol pedig ember nincs, ott nehéz lenne őshazát keresni. Hiszen köztudomású, hogy a tajgában mind a mai napig igenigen ritka a népsűrűség. V. Csernyecov mondta el nekem egyszer, hogy az Ob mentén még ma is ritka — s egymástól igen távoleső — az a település, amely 4—5 sátorból áll. Ez is figyelmeztet arra, hogy nem kereshetünk a messze őskorban tömör népességű gócokat „őshazákat”. Itt szeretném megjegyezni, hogy nyelvészeink általában azt a szállásterületet keresik, ahol a finnugorság közvetlenül szétválása előtt — szerintük úgy 4000 évvel időszámításunk előtt — élt. Ennél távolabbi időkig nem merészkednek, mert a régebbi időket kiismerhetet- lennek ítélik. Igen ám, de a nyelvek nem ekkor alakultak ki, hanem évezredekkel, talán évtízezrekkel ezelőtt! Hiba lenne tehát félúton megállni, inkább vállalni kell a további bizonytalanságokat. Ezt megelőzően és közben új gondolatok támadtak a finnugor népek ősi szállásterületeiről, s ezeket nagyjából két csoportra oszthatjuk: az egyik Nyugat felől népesíti be a finnügor területeket, a másik pedig Keletről. A magamé ■— mintegy a finn Tallgren előbbi megsejtéseit igazolva — inkább középről két oldalra keresi a már szétszakadozott, és végülis déli eredetű finnugorság megtelepedését. A nyugati elmélet legkiválóbb képviselője az észt Indreko volt, ő úgy vélte, hogy a finnugorok ősi öröksége lenne az a vadász-halász műveltség, amely a nyugati vadásztörzsek kelet felé való vándorlásának emléke (Kunda-Sigir műveltség), és Nyugatról (a mai Franciaország, Németország felől) hatolt el egészen a Közép Uraiig. A másik elméletnek kiváló képviselője V. Csernyecov, aki az őt megelőző Brjuszovval, Tolsztovval, majd Baderrel úgy vélte, hogy az ugorok ősei kezdettől fogva az Ural hegység keleti oldalán éltek, és az Arai-tótól vándoroltak volna a Közép-Uraiba, s onnan lassan egészen a Finn öbölig. V. Csernyecov emlékét a legnagyobb megbecsüléssel idézzük, jóllehet elméletével nem 1041
