Életünk, 1979 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 11. szám - SZEMLE - Molnár Miklós: Irónia, középpont nélkül
Aki netán a ’totalitás’ agyonfényezet patronjainak továbbszidolozását várja el az irodalomtól: Esterházy ’metódusát’ „redukcionizmusnak” bélyegezheti. (Noha Ester- házynál csak az irodalom mítoszai redukálódnak.) Persze, lehetséges másféle „ellenkezés” is: holmi agreszívan szuperradikális, szemellenzősen ultraavantgarde megközelítésben Esterházy könyve (is) kompromisszumos műnek látszhat: „pimaszul fiatalos”, kamaszosan (néha gyerekesen) zseniális kompromisszumnak a ’következetes’ avantgarde szövegírás, és többé-kevésbé konvencionális elemek: adoma-magok, „nárcisztikus önitetszelgés”, humanista analógiák, metaforák, ironizálgató érzelmesség, családi idill (!), antropomorfizálás, antropocentrizmus között. „Másrészt” konzervatívabb befogadók (is) (fönn)akadhatnak: első nekirugaszkodásra idegesítőnek, modorosnak, végetnemérőnek („túlírtnak”) érezhetik Esterházy művét, olvasását az első tíz oda-vissza lapozgatás után fölfüggeszthetik, és unalomtól penetráltan sutbavághat- ják a könyvet. Az „avatatlan”, az irónia iránt érzéketlen olvasót bőszíthetik az intellektuális gőg tic-jei, az „alsógatyaként cserélgetett írói síkokra”, „kapcsolódási pontokra” stb. való gyakori bennfentes hivatkozások — s ugyanezek a hivatkozások, meglehet, a rosszmájú „beavatottat” sem győzik meg: metafizikai blöffölést láthat bennük, a szerzői önkény, korlátozott és bizonytalan tapasztalások és tapogatózások, ideiglenes érvényű szerkesztési elvek megideologizálását. Holmi dörzsölt, ontológia- fóbiás, jelhámozásokból kiábrándult „outsider” felhánytorgathatja: Esterházy olykor mintha azt a látszatot keltené, hogy szövegeinek „ontológiai értéke” is van. Az efféle kiábrándultakat az is hergelheti, hogy Esterházy harsány ideológusa is saját szövegeinek: hogy a szövegre vonatkozó kétségek gyakran kifejtve jelennek meg nála, az önreflexivitás nagyon is hangsúlyos: e hipotetikus kiábrándult „outsider” arra hivatkozhat: a jelek mindenféle kifejtett kétségek nélkül is nyilvánvalóan (adot- tan) bizonytalanok, minden mű nyitott az értelmezés előtt — az erre való emlékez- tetgetések nélkül is —; a szerzői kétségek magakellető hangsúlyozása már nem vívmány, hanem modorosság, az avantgarde egyik ágának szinte kötelező manírja. iyrindezekkel a vélekedésekkel „szemben” azoknak is lehet némi megélhető igazuk, nemcsak unciányi, akik hírét se hallják Esterházy „kicsit kacifánt” könyvének. Az ún. ’tömegkultúra’ szempontjából a Termelési-regény: ezotéria; talán mindenkinek szóló, de keveseknek való, arisztokratikus (bocsánat!) opusz: nem-lineáris, nem- mondanivalós, pacaszerűen dagadozó szerkezete, látszólagos önkénye az azonnali fogyaszthatóságihoz szokottakat elidegenítheti, a „problémamentes” olvasmányok híveit elrettentheti. Ezotérikus és enigmatikus műnek számít Esterházy regénye — de csak ebben a közegben: abban a közegben, amely nagyon is rászorulna efféle ezotériákra és enigmákra. S mint ezotéria, könnyen válhat (mazochista?) sznobok martalékává; enigmáin törhetik fejüket a kritikusok: „Joyce úr azt mondta, hogy 300 évnyi munkát ad a kritikusoknak (...) ami azt illeti, a mester is ad. Mert hát az utalások, ollózások, ezek felderítése, s ez az egész hóbelevanc mint műfaj... ’Ad. Két napnyit”. Akik azonban (kívánhatólag nem kevesen) nyílt szellemmel, előítéletmentesen, vagy előítéleteik ideiglenes zárójelbe rekesztésével, élesre fent fogékonysággal, együtt- alkotásra készen közelednek ehhez a könyvhöz, és megbirkóznak az értelmezés nehézségeivel, vagyis tulajdonképpen megalkotják az értelimeziések hálóit, azok sok (legalább „két napnyi”) gyönyörűséghez, mulatsághoz, új belátásokhoz, új valóságészleléshez juthatnak; s e belátások elvihetik őket meghitt vagy érdes próféciákhoz, aktuális lélektani, szociográfiai, közgazdasági, politikai, publicisztikai tézisek és felismerések felé is — noha Esterházy nem „házal” effélékkel, nem kínál lezárt értelmezéseket („A nagyon világos írás olvashatatlanná válik szürkületkor”), rendszerré kerekíthető „igazsiág”-törmelékeket, kétségbevonhatatlan jelentéseket, 'kronologikus történetet, netán történelem-magyarázatot, hanem bonyolult jelhalmazt tereget elénk: az újabb magyar szövegírás legszórakoztatóbb termékét, az avantgarde, ihlette nyelvművészet kiemelkedő opuszát. Esterházy nem von le konklúziókat, én se vonhatok, esze ágában sincs „kiutat mutatni”, nekem sincs: Esterházy kérdéseket tesz föl, „'bizonytalanná teszi a világ értelmét”, túllendül a válaszokon, érvényesíti jelenlétét: „Van a világ, és az író használja a nyelvet”. (Magvető, 1979) MOENÁR MIKLÖS 989
