Életünk, 1979 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 11. szám - SZEMLE - Csűrös Miklós: Két antológiáról
Két antológiáról ÉS MÉGSEM ELÉGIA ... — TOLLÁM NEVE EZ Váratlanul és haladványszerűen gyorsuló ütemben szaporodtak el az utóbbi években a két-három havonta megjelenő vidéki kiadványok, helyi folyóiratok, időszaki antológiák, megyei, városi, egyetemi, alkotó-köri vállalkozások. Meglepetést, örömet, de aggályt, zavartságot is kelt ez a jelenség. Az alkotási vágy növekedése, a teremtő, formáló ösztön megizmosodása azt az elpusztíthatatlan vágyakozást jelezheti, amelyet az „egyszerű”, dolgozó ember a modern munkamegosztás és a tömegesedéssel járó egybemosódás könyörtelen törtvényeinek alárendelve is érez a gazdag, tartalmas, értékével különbözni képes személyiség iránt. Aki művé próbálja átkristályosítani tapasztalatát, az nem azonosítja magát fenntartás nélkül kijelölt szerepével, hétköznapi életénél tágasabb dimenziókhoz is kapcsolódik, kivonja magát a hasznossági elv diktatúrája alól. Mégsem könnyű kivédeni azt az ellenvetést, amely e folyamat túlzott homogeneitását, arányokat fölbillentő egyoldalúságát veszi célba; miért éppen az irodalmi önkifejezés vagy önmegvalósítás felé tolul ennyi feszengő erő és szellemi energia, fölsorakozik-e az erkölcs, a politika, a legtöbb tudomány, sőt sok művészeti ág specialistái mögé is az érdeklődők, kísérletezők, jó értelemben vett „amatőrök” hasonló tartalékhadserege?! Másrészt az irodalom (és az általa elért kiválás) sokak számára a személyiség gazdagítása helyett egy új szakosodás, bezárkózás ürügye és motívuma lesz, a teljes életnek nem egyik nélkülözhetetlen összetevője, hanem szurrogátuma, öncéllá vált pótléka. Képzelhető, hogy irodalmi műhelyekben, szerkesztőségi szobákban, értelmiségi vitákon a kérdés gyakorlatiasabb és közvetlenebbül életszerű oldala kerül előtérbe, az érvek és ellenérvek a szellemi élet — sokakat hivatali gondjaikban, föladataikban érintő — praxisához kapcsolódnak. A jószándék és a nyitottság még egyetlen folyóirat ívszámban mérhető terjedelmét sem növelte meg, mit lehet hát tenni azokkal a költő- vagy író jelöltekkel, akik rátermettségük bizonyítékaként valamely békéscsabai, szegedi, miskolci, vagy tán soproni, pécsi, kaposvári antológiát lobogtatva állnak sorba közlésre várva az „országos” rangú szerkesztőségek ajtaja előtt? Csakhogy az előzetes szűrés nélkül talán még nehezebb lenne válogatni a pályakezdők vagy a régebben kísérletezők kéziratainak sokaságából. Egy város vagy megye irodalmának, művészetének, publicisztikájának nyilván csak töredéke tarthat számot még szélesebb nyilvánosságra, de a jó válogatások — az arányok érzékeltetésével, határozott terjedelmi megkülönböztetéssel — nem gátolják, inkább elősegítik a kiemelendő kisebb hányad fölismerését. Üjabb kérdés persze, hogy a rostálás után melyik orgánum a leginkább hivatott a kiszemelt érték fölkarolására, érvényesek-e még itt (nem normaként, de rugalmas vállalásként) a földrajzi, lakóhelyi hovatartozás kötelékei. Súlyos kár lenne, ha a lökalitás e vonzereje végképp elgyöngülve, mintegy „kiöregednék” irodalmunkból. A szűkebb alkotói közösséget bemutató válogatások nem utolsósorban az irodalmi központok többszörözésében, az egészséges decentralizációban tölt- hetnének be missziót; ahol a legtehetségesebb szerzők mint „lesőbb osztályba” léphetnének be missziót; ahol a legtehetségesebb szerzők mint „felsőbb osztályba” lép- helyi kultúra fáját megrázva — Gulyás Pál fájdalmasan időszerű szavaival szólván — „csupa Kisbudapest potyog” a nyakunkba. Bár főként a nagyjából egyidejű megjelenés véletlenje kapcsolja őket össze, értékeikkel és félszegségeikkel efféle kérdések fölvetésére is alkalmat kínálnak az És mégsem elégia ... meg a Toliam neve ez c. antológiák. Az egyik miskolci illetékességű s két-Jiárom kivétellel „egy szűk közösség, a Diósgyőri Vasas Művelődési Központ égisze alatt működő Kelet irodalmi kör tagjai mutatkoznak be munkáikkal” benne (felelős szerkesztő Utry Attila), a másik Veszprémben készült, azoknak a műveknek a 990
