Életünk, 1979 (17. évfolyam, 1-12. szám)

1979 / 11. szám - SZEMLE - Molnár Miklós: Irónia, középpont nélkül

„típusokat” fedezzek föl — vagyis nem kapom meg tőle a hagyományos irodalmon nevelődött és megrontott kép-sémákra, konvencionális asszociációkra, elcsépelt (dédelgetett) gondolkodás- és cselekvénysablonokra való „ráismerés” banális és bambítő kábulatát. Esterházy jelstruktúrái nem engedélyezik, hogy szövegében mást lássak, mint csupáncsak szöveget, csupáncsak sajátlagos dolgot — tehát például e sajátla- gos dolgon „túl”, „innen” vagy „kívül” levő mást: humanista hűségnyilatkozatot, próféciát, lélektant, szociográfiát, „mélységet”, hát- és előteret, plakátot, transzparenst, publicisztikát, saját vágyaim, benyomásaim, rögeszméim „szintézisét” —, illetve hogy a textusban ezeknek megfelelő „jelentéseket” fedezzek föl kényemre-kedvemre, s ezek szerint az önkényes jelentések szerint „struktúrásam”. Esterházynál az irodalom vállalt öncél: sőt vállalt ’öncélú zsákutca’. („E.” följegyzi, hogy egy „híres-ember” búgó hangon azt mondta Esterházynak: „’...amit csinálsz, zsákutca. UGYANAZ AZ ÖNCÉLÚ ZSÁKUTCA, MINT AMIT A JOYCE, SZENTKUTHY ÉS A GYULA, A HERNÁDI CSINÁL.’ A mester elpirult, mert nem számított ekkora dicséretre. De aztán az derült ki, hogy ez szidás volt.”) Nem tesz úgy, mintha az, amit ír, nem irodalom volna — inkább folyvást emlékeztet rá, folyvást „úgy tesz”, mint aki irodalmat ír: „hős sem akart ő lenni, áruló sem akart ő lenni, prózaíró akart ő lenni”. Esterházy műve éppen azt segítheti elő, hogy kilábalhassak szokványos reflex-válaszaimból, hagyományos be- idegződöttségeimből. Amikor ironikus, parorisztikus játékába von, magát a gondolkodásomat próbálja felszabadítani, érzékelési stratégiáimat felfrissíteni és kiszélesíteni. Szövegének azonban nincsen „törvényekké” köveszthető tanulsága: játékának szabályai csak erre az egyedi műre érvényesek: szabályai kiteljesítik a művet, a mű felgöngyölíti szabályait.

Esterházy Péter Termelési-regénye szuverén alakulat, a játékos teremtőerő autonóm megnyilatkozása és megnyilvánítása: a szöveg, önmagát megvalósítván (az általa keletkezett űrt betöltvén), nagyvonalúan fölöslegesé válik, nem múmiásoddk köréin, nem nyomaszt fontosságával, „mélységeivel”, iránymutatásával, „összegezéseivel”: legföljebb bizonytalan ígéret a jelszervezés újabb lehetőségeire. E mű fontoo- sága: előkelő ellen-fontosság, jóleső fontoskodás^hiány. Esterházy szövege „önmaga tartalmazza azokat a kétségeket, melyeket önmaga támaszt, s melyek jó része magára a szövegre vonatkozik”. E mű azt bizonyítja, hogy a regény levetkőzheti a történetmesélés kényszerét, a linearitást: nyílt szerkezete inspirálólag hat képzeletünkre, megtermékenyíti világlátásunkat,, megújítja irodalmi érzékenységünket. („Az anekdota, a ’történet’ (...) a látás legfőbb ellensége, talán ez az oka annak, hogy a magas ’minőségű’ regények oly kevéssé anekdotikusak” — Barthes.) Esterházy regényében lineáris ’történet’ helyett laza történet-cserepek sokasága közt szerveződik számtalan viszony.

Esterházy—Eckermann szeretetreméltó, jólnevelt, felvilágosult exhibicionista: „van két gyereke, katonaviselt, és írt róla a Népszabadság (negative)”. „Olyan, mint egy ember.” Sok félbe-negyedfoe-nyolcadba stb. maradt (szakadt) embertársa között, úgy tetszik, Esterházynak sikerült szert tennie autonóm egyéniségre (sorsának kegyes fordulatai, „a történelem tisztító viharai” edzették „keménnyé”: „a mai selymes időkben is lenni tud, mint a szikla”). A Termelési-regényben középpont nélkül árad a totális, radikális irónia. A szerző „kíméletlenül” nyitott művet hozott létre (bohóctréfát „pispeklila” borítóval). „Eékermannehen”-je így sajdul fel egyízben: „elegem van ebből a tili-toliból, hogy a mester úgy cikázik egyik csöbörből a másik vödörbe, hogy a tisztességes, megbízható szerkesztés, azaz a dolgok lineáris ügymenete idestova kósza álom.” A „horhosok” („a mester kedves szava”), a jelcsoportok közti számos „tili- toli” után a szöveg (hellyel-közzel) „körbe ér” (de nem révbe: az olvasó sem).

Ha úgy tetszik: Esterházy Péter könyve „realista” mű (némely szerkesztők „orrlyukai, mint a harci ménnek, megremegnek”) — realista e szónak Barthes-nál használatos értelmében: „A realizmus (...) nem lehet a dolgok másolata, hanem csupán a nyelv ismerete; a ’legrealistább’ mű nem az, amely a valóságot ’festi’, hanem az, amely a világot tartalomként használva (...) a lehető legmélyebbre hatolva kutatja a nyelv irreális realitását.” Esterházy műve a nyelvről „szól”, a nyelvben, a nyelv által; léte: megvalósított technikája. Arra tesz kísérletet, hogy ismeretlen terepeket hódítson meg az irodaiam számára „a nyelv hamis racionalitásainak tájékán”.

988