Életünk, 1979 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 11. szám - SZEMLE - Rózsa Endre: Szenvedély és tárgyilagosság Mezey Katalin költészetében
messzebbre marad, ha elhitetem, / hogy kezemmel kell fönntartani azt, / aminek értelme alig van.” A bonyolult, érzelmileg is erősen ambivalens megfogalmazásban Me- zey Katalin egyik legeredetibb emberi tulajdonságára és — ezen épülő — költői erényére találhatunk. A példák sora igazolja azóta is verseiben, hogy a Világhoz való viszonya az otthonosságért, a harmóniáért folytatott küzdelem, a kitaszítottság és az idegenség körülményei között is. Számtalan megfogalmazásából kiderül, hogy mindenképpen az adott világ cselekvő és szenvedő részesének tekinti magát; nem a próféta magatartása az övé. Valahol, a dolgok mélyére tekintve, tisztességtelen is prófétáim, úgy felosztani a világot, hogy abban csak a kivételes Én képviseli a jót, önmagában, s az összes többi, ami rajta kívül van, csupán a rossz letéteményese. Ez a — fiehtei értelemben ironikus, mert a „végtelen abszolút negativításon” alapuló — életszemlélet idegen Ne- zey Katalintól. Ő tudatosan és magában éli meg a világ rosszát is ahhoz, hogy annak javát szolgálhassa. Tudja és vallja, hogy a hétköznapok őrlő erejével az ember csak a mindennapi munkát állíthatja szembe, s azt is, hogy mindennek végső egyenlege fölötte kétséges. Költészetének egésze ezt a — mutatványoktól őrizkedő, de hallatlanul emberi — drámát tükrözi, szenvedélyesen és tárgyilagosan. Szinte minden verse bensőséges adalék egy élet dokumentáris történetéhez; lírájában nem a túláradó én és az átlelkesített világ viszonya fogalmazódik meg a maga közvetlenségében, hanem az objektiven szemlélt külső környezet mellett, maga az ehhez való viszony és maga a viszonyuló én is objektummá változik. A XX. századi lírai kísérletek közül Konsztantin Kavafisz és Tandori Dezső nevét említenénk meg Mezey Katalin szellemi rokonaiként. Ugyanakkor előbbit az állandóan nosztalgiába hajló intellektuális irónia, utóbbit a témaválasztás szándékolt kisszerűsége, mindenfajta tárgyiasság ürügyként való kezelése határolja el tőle. Mezey Katalin verseiben a tárgyaknak nem azért jut kivételes szerep, hogy túlhangsúlyozott létezésükben is, tulajdonképpen az ironikus elme játékszereivé süllyedjenek. Ellenkezőleg: az ő szövegtestedben nem a túlcsigázott tökély eleganciája, a szemfényvesztő fölényes mosolya a lényeges, hanem az, amit felmutat: az ember egyszeri - sége, esendősége, a világ dolgainak fájdalmas kisszerűsége, a köznapi lét és az ember nembeli lényegének tragikus és makacs különbözősége. Verseiben nem elszórakoztat a dolgok furcsaságaival, cinkosan összekacsintva az olvasóval, hanem elrettent, megdöbbent és felráz. Szemben a kívülállók kaján okoskodásaival, az előremozdítani vágyó résztvevő pesszimizmusával szemléli a valóságot: a cselekvés és az igazi tett; a folytonos jelenidőből száműzött történelem és a történelemformáló akarat groteszk hasadtságát érzékelteti. Harmadik pályaszakaszában, amelynek kezdetét a 60-as évek végére tehetjük, ez a szemlélet az esztétikai megformálásban is saját, önálló vívmányokat eredményez. „Egy hétig ette az egész család” — kezdi például „szentségtörően” az Albatrosz című verset. Az Add tovább című, 1976-os antológiában megjelent verseit pedig alapvetően két típusba sorolhatjuk. Az egyik a „talált versek”, a hétköznapi beszéd halmazából kiemelt érdekes nyelvtani kövületek osztálya. A közölt ciklus címe is tanúskodik erről: Beszéd (a második kötetben is cikluscím). Idézőjellel vagy anélkül, a másoktól hallott vagy olvasott szövegrészek önálló életet kezdenek élni. A kiválasztás és az elrendezés módszere a korai, Marcel Duchamp-féle szürrealizmus egyik technikájára; még inkább a mai Pop-Art törekvéseire emlékeztet. Személyesség és tárgyilagosság együttes érvényesülésében — ami Mezey Katalin egész eddigi pályájára jellemző — az ilyen típusú versekben az utóbbira esik a nagyobb hangsúly. Eredeti versidomot hozott létre a költőnő a második típusban, amelynek tipográfiai képe is fontos. A sorok egymásba maró fogaskerekekként csikorognak, zökkennek, torpannak meg, majd esnek újra egymásnak. (Második kötetének: az Anyagtanulmánynak nyitó ciklusa, különösen a Szerkezet, a Vőlegény és a Fénykép.) Drámai jellegű párbeszédek, valamint az előbb tárgyalt típusban önálló szerephez jutott hétköznapi szódermedetek, az egyéni, vagy a társadalmi tudatban megrögzött téveszmék kacatjai kavarognak bennük kaotikusán, hogy a költőnő ítélete felőlük (vagy fölöttük) annál szigorúbb legyen. És mindig és mindenütt: hol ironikusan, hol fájdalmasan, visszatér a főmotí983
