Életünk, 1979 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 11. szám - SZEMLE - Rózsa Endre: Szenvedély és tárgyilagosság Mezey Katalin költészetében
vum: „ön nem vesz figyelembe / tiszteletreméltó tényeket” — írja az Amíg a buszra várunkban, „s átvillan j innen nézve / odafelé / az amikor majd / onnan nézek idefelé” — bontja ki egyúttal minden ítélet viszonylagosságát is a Rendjeleinkben. Nemzedékem, de a magyar költészet egésze számára is fontos verse a Határaink, amely Közép-Kelet-Európa népeinek nehéz történeti számvetéséről, a hamistudati klisék továbböröklődősének veszélyeiről szól, a mondandó érdekében három, függőlegesen tagolt szövegoszlopot feleseltetve egymással. E bonyolult szerkezetű és tipográfiailag is különös felépítésű vers (első olvasásra) pusztán a helységneveknek a határok képlékenysége miatti gyakori változását, a ténylegesen megesett történelmi tényeket sorjáztatja, látszólag ügyet sem vetve a mélyebben rejlő történelemre, ami a mindenkori nemzetállamok élő embereiben, azok mindennapi magatartásában, szellemiségében és érzelmi viharaiban alakul és formálódik. Holott a vers egésze éppen e „mélyebben zajló történelem” és a „megtörtént tények históriájának” szembesítése, leszámolás a kisebbségi szorongás táplálta nacionalizmussal ugyanúgy, mint a tényleges ellentmondásokkal nem törődő, azoktól ingerülten eltekintő álinternacionalizmussal. Segélykiáltás és örökérvényű bírálat ez a vers a nemzeti szűklátókörűség és az ellentmondások elkendőzése ellen, ugyanakkor személyre szóló figyelmeztetés is az egykori Osztrák—Magyar Monarchia utódállamainak mai polgáraihoz: a múlt nem lehet önigazolás a jelenre, hiszen ez utóbbi is csak egy tudatosan vállalt és közösen építhető jövő távlatában minősíti önmagát értékalkotónak. A nagyhatalmi döntések fonákságaival („legyen a töröké Tarnovó!”,) a nemzeti nekibuzdulások kérészéletűségével („Fel Bécs ellen / Fekete sereg!”) és a nemzetközi egyensúlyelv hátborzongató cinizmusával („hja, míg a Monarchia állt!”) csak az elképesztő és kölcsönös veszteséglista áll szemben: „amfg a vesztesek / a győztesek j a hóba fagyva / sárba fúlva / itthagyták j a fű között bomolva / halottjaik / halottjaink / csizmáját látcsövét / a keksz adagjukat...” Mezey Katalin második kötetének legkiemelkedőbb költői teljesítménye ez a vers, s az első ciklus valamennyi darabja költészetteohnikailag is igazolja, hogy nem véletlenül született ez a műve. Mellette az Anyagtanulmány-ciklus elmélyült megfigyeléseken alapuló lírai képisége, önbúvárló lélektani mintavételei; a Szárazföldi tél című ciklus apasirató rekviemjei, a Választás című ciklusból pedig különösen A folyamszabályozó és a Nagy Lászlónak ajánlott Fennmaradás — egyenes és töretlenül ívelő gerincet adnak az egész (tíz év bő termését szűkösen válogató) könyvnek. S a kötet verseinek magas színvonala, írójukat a nemzedék egyik legeredetibb költőjévé emeli. Mezey kritikus bírálói közül legtöbben a Beszéd és az Elemek című ciklus „furcsaságain” akadnak fenn. Egykét esetben a gondolati vagy tipográfiai ötletszerűség, a szélsőségesen egyedi szövegtöredékeknek csupán gesztus-értékű átemelése a versbe (Szociális kérdés, Ars poetica) — valóban hiányérzetet kelthet bennünk, ha Mezey Katalint önmagát, eddigi teljesítményeit és költészetének megszenvedett távlatait vesz- szük viszonyítási alapul. De még ebben a megkérdő jelezhető!?) néhány versben is ott munkál az önnön határait kitapogató kutatás, a saját felfedezés igénye! S ezért juthat el olyan tájakra, ahová mások a legaprólékosabb térképekkel a kezükben sem merészkednek! Számomra ez a meggyőző, ez a lényeges. Nem a hangját félti — hiszen az még „felnőtt” korban is, többször és kötelezően mutál az igazán jó költőknél —, hanem a meg nem élt és meg nem írt lehetőségeket, amelyek személy szerint, csupán általa felfedezhetően, rá várnak. „Az írás mindenkihez hűséges. Bárki, bármikor megkaphatja. Kitárulkozás; sovány, végsőkig kitartó vigasz, a lélek legbelső támasza, amíg egy gyertya égni képes, s végképp el nem fogyott az oxigén. Meg yiem téveszthető üzenetközvetítő. Füzéreket fon a cél köré, spirál alakban közelít a célhoz. Eljön, és elhozza hozzánk is a kövek fölött fölfogott szavakat, gyönyört szerez és kínt kioszt és fölébreszt mindenáron.” Az Eltávozott szavak (az idézett részlet verscíme) nem hagyják el hűtlenül útra bocsátójukat. Bekopogtatnak hozzánk — így őrzik meg és hozzák el körünkbe őt. Barátunkként. . RÓZSA ENDRE 984
