Életünk, 1979 (17. évfolyam, 1-12. szám)

1979 / 11. szám - SZEMLE - Rózsa Endre: Szenvedély és tárgyilagosság Mezey Katalin költészetében

„Nem szeretem / a tüzszagot, / magára hagyott / tűz vagyok” — kezdi az Ének című versét, az Esőkergetőt pedig így: „Nem szabad esni az esőnek, / eláztatná a szeretőmet.” A kristályos tisztaságú képiség és az indulatos varázslás egyaránt a jó költőtanítvány remeklései. Hangütése — a Töredék vagy az Esőkergető bensőséges idilljét kivéve — többnyire panaszos, kesergő, önváddal is terhes. „Jaj, mit ér az ifjúság, / ha önmagába fullad! / Füzéres, fényes nyírfa, én / téplek csak, tékozollak’ — írja a Nagy csütörtök, nagypéntek című versben.

S talán ez a motívum: az „önmagába fulladó ifjúság”-tól való félelem hangsúlyozott kibontása, ennek az érzésnek többszöri megfogalmazása vezet át bennünket a legérthetőbben Mezey Katalin második pályaszakaszához. Versek során át könnyen tettemérhető nyelvtani váltás jelzi az alapvető tartalmi változást ebben az időszakban. Az eddig egyesszám első személyben előadott panasz, vád és töprengés többesszám első személyűvé alakult át. A költőnő élete ekkor a „kormos szél”-ben feketedő dunántúli bányaváros, Tatabánya színterein zajlik. A „hontalanság évszaka” ez az idő: „Betonúton jövök — vasbeton otthonomba. / Ázott gazok között / egymást se látva, ! így jövünk meg mindig estelente. / Foglyaként zárja be / hétköznapunk / az egyféle anyag.” Erőnk, Ünnepeink — a többesszám első személyű birtokraggal címzett versek a közösségi felelősségtudat mélyüléséről, a változtatni akarás reménytelenségéről és mégis-vállalásáról vallanak. Erőnk, — az ifjúság ereje, a felgyülemlő tennivágyás „Gondolatunkhoz / nem talál utat, / még mindig azt eszi / amit elébetesznek és elfordul kérdéseink elől.”

„Ide mindenki messziről jött, — busszal, vonattal érkezett” — jellemzi az Új város-1, s szociológiailag is pontos, hiteles vonásokkal rajzolja meg az ide rajzó embertömeget: „Elhoztuk, amit hozhatunk / szerencsekeresők, menekvők / karunkat, vállunkat, fejünk eladjuk, hogyha lesz vevőnk / ezen a kormos piacon.” Józanul, illúziók nélkül fogalmaz. A versek metaforavilága leszűkül, hogy a másodlagos képi szféra helyett az elsődleges, a tárgyi — ténybeli képiség érvényesüljön, anélkül, hogy mindez megrögződnék a maga véletlenségében és egyediségében: nem fotografál tehát, hanem a jellemző mozzanatokból, helyzetekből, életképekből teremt érvényes modellt a hatvanas évek iparosodó városairól.

Az átfogó társadalmi tablók festésének eszköztelensége itt-ott már magát a költeményt fenyegeti. (Ünnepeink.) Mégis, mindenütt érezzük, a tények száraz előadása mögött munkáló szenvedély igazát és meggyőző erejét, a törekvést, hogy valaki hű tanúja legyen egy korszaknak, egy világnak. Ez a tanúskodás véleményem szerint ott a sikeresebb, ahol Mezey Katalin — néha az iszonyatig fokozva a negatív életérzést — nem adja fel a jelképesebb, a költőibb képiséget sem. A Legyek igen jó példa erre. A vers itt is szigorú tényközléssel indül: „A márciusi lépcsőházban / hátukon fekvő döglegyek”. Már itt, azonnal megüt bennünket a viszolyogtató, rossz érzés: éppen a márciusi lépcsőházban fekszenek ezek a rovartetemek (Gondoljunk a magyar költészeti hagyományból feltolakvó március-képzeteinkre!) A második versszak fokozza az iszonyt. Háromszor fordul elő a legázol ige, s mind a négy évszak jelölő névszójának állítmánya a mondatban. A harmadik versszak végkövetkeztetése: „Valahol élnek emberek, / de innen nagyon messze élnek. / Maradnak hát a döglegyek, / s ez a tavaszi végítélet.” A költemény érzelmi hullámhegyén tajtékként tarajuk és csap föl magasba az utolsó sor, a végítélet és a tavasz képzeteinek ellenpontos egyberántása, összeütköztetése.

Mi a sorsa, pontosabban: mi legyen a sorsa ilyen körülmények között a költőnek? Mezey Katalin soha nem késlekedik a külső helyzetfelméréssel és a belső számvetéssel. „Falak, falak a plafonig. / Az ablakon túl elvérzik a hegy / fehér bordái közt vörös tölgylomb zuhog. / Idegen égövek fordulnak felénk, / eljön a tél, hontalanságunk / pusztíthatatlan évszaka. Vagy: „Miféle világ ez?” — kérdezi az egyik verseimében, de tulajdonképpen önmagát faggatja, hogy ő, az ebben a világban élő ember milyen: „Beérem én is a legkevesebbel? j Nyugtot adjon a ház, meleget a radiátor, I ölelést a hitvesi ágy?” Majd így folytatja: „Ez a szűkreszabott, piszkolódó világ; j ezek a hitvány barikádok / szívem egy rúgására leomolnának, j ha nem épp védelemül állnának körülöttem. / Bennük is ott a sivárság, j de a szükségtelen élet félelme /

982