Életünk, 1979 (17. évfolyam, 1-12. szám)

1979 / 1-2. szám - TANULMÁNY - Lőrinczy Huba: Pszichologizmus és érzelmesség. (Egy tétova kísérlet regénydokumentuma - Török Gyula: Íkrek)

vált a borlucskos, az önpusztító, az éjszakai... Török egy Ady Endre csillapíthatatlan mohóságával kezdte hajszolni hirtelen a mámort, habzsolni az elegáns kávéházak, a lokálok örömeit. Kérészsorsú ragyogás! A vég csupán karnyújtásnyira, s írónknak minden oka megvolt rá, hogy tartson a közeles elmúlástól. „Végül ez lett halála — vélekedett mély rezignációval Krúdy Gyula, a barát —, a pusztaság után következő oázis forrása, amelyből a legmohóbban ivott minden ismerőseim között; nem bírta el a hirtelen fejére szakadó napfényt, amely az ismeretlenségből szinte váratlanul megvilágította. ...” A magyarázat autentikus, ámde nem teljes. Aligha csak a beérkezés részeg öröme szabadította föl Török Gyulában a telhetetlen éjszakázás, a féktelen lumpolás hajlandóságait. Nem pusztán a mámorító siker reflexe ez, hanem villámhárítója, kompenzációja a félelem, a menekülés ösztönének, levezetője, feledtetője az esetleges későbbi sikertelenség, a művészjövőt fenyegető kudarc tudat alól gyötrő traumáinak. Az író életvágyának utolsó, szertelen lobbanása, riadt védekezés a szorongató halálsejtelmek ellen, s kitérő a számvetés, a szembenézés, az igazán nagy lélegzetű és igényű alkotómunka parancsoló szüksége elől. A kortársi feljegyzések szerint Török túlhajszolt tempóval dolgozott utolsó hónapjaiban, régi, „kezdő” önmagához méltót mégsem sikerült teremtenie. Kivált a regény műfajában nem, holott elsősorban regényírónak tudta magát. Az ismerősök beszámoltak arról, hogy továbbra is nagy kompozíciók tervét dédelgette, s eltökélt buzgalommal gyűjtötte az anyagot /I zöldköves gyűrű komornak, ábrándtalannak tervezett folytatásához. Ámde aligha bízott kételyek nélkül ez újabb vállalkozás maradéktalan sikerében. Túl közeli és keserves volt az Egon mementója, a frissiben született novellák zömén meg túl nyilvánvalóak a hanyatlás, a másodlagosság stigmái. Töröknek — bármily ziháló iramban dolgozott is nappalonként — valahol a mélyben tudnia, éreznie kellett, hogy a régi, nagy téma kiürült, összezsugorodott már, s így jószerével folytathatatlan. Ezért is sóvárogta az éjszakák „mesterséges paradicsomait”, kapaszkodott untalan a feledtető mámorba. Kívül a siker, a beérkezettség, a magabiztosság megannyi póza és gesztusa, bent zűrzavar, kapkodás és rémület. Ahogy Krúdy látta és megörökítette.

Ebben a szituációban, ebben az őrlő kettősségben, felpuhult, tétova lélekállapot- ban találta 1918 nyara Török Gyulát, s csak innen nézvést érthető meg utolsó regényének, az Ikreknek különös dualizmusa, halálsejtelmekkel átitatott melankóliája és sodró szenvedélyű életvágya, lankadt érzelmessége és elemzésigénye, fátumszerűsége és véletlenkultusza, lektűr-Telszínessége és a lélek mélyeit fürkésző szándéka, banális hagyományossága és habozó útkeresése. Kettős igényt akar kielégíteni ez a mű: egyfelől— az Érdekes Üjság meghirdette pályázatra készülvén — a bestsellerre áhítozó átlagolvasóét, másfelől az új szempontokkal kísérletező szerző maradék művészi önérzetét. E kettős törekvés azonban olyannyira divergál, a betű szerinti, primer jelentéssík, a tárgyias-empirikus mozzanatok sugallata olyannyira elüt minőségben is a metaforikus réteg sejtetéseitől, hogy meggyőző, szerves egység nem születhetett. Innen a regény kettős, sőt hármas megítélése a szakirodalomban is, hiszen a vélemények erősen megoszlanak. Akad elemzés, amely jóformán csak az eseménysor naivitására, érzelmességére figyelmezett, mások kizárólag a lélektani kísérlet jelentőségét hangsúlyozták, a magyar regény fejlődéstörténetét vizsgálván, ismét mások pedig a két jelentésszféra összefüggésében szemlélték a művet, több-kevesebb eréllyel kiemelve a pszichológiai réteg primátusát. A magunk részéről a tárgyias-empirikus mozzanatok és a metaforikus jelleg kényszeredett szimbiózisát, a két jelentéssík egymást inkább keresztező és lerontó, semmint kiegészítő és felerősítő tendenciáit emelnők ki, ebben látván a regény legfőbb fogyatkozását. Jelentős, nagy figyelmet érdemlő próbálkozás lehetne a Török Gyuláé, ámde a kivitel teljességgel felemás. A spekulatív, extrém egyediségében megrekedő szituáció és eseménylánc nem hajlandó jelképessé hatvá- nyozódni, a metaforikus jelentéstöbbletet így csupán mesterkélten és erőszakkal sikerül hozzátoldani. Valóban kibontakozás ez a mű a hagyományos lélektan delejéből, tétova indulás a modern pszichológiai regényhez futó ösvényen, de korántsem a megérkezés. E vonatkozásban aggály nélkül csatlakozhatunk Bori Imréhez: Török „problémafelvetése jelentősebb, mint a regénybeli művészi megoldások sora”, illetve: „A modern magyar regény egy modellje volt készülőben írói műhelyében.”

87