Életünk, 1979 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 1-2. szám - TANULMÁNY - Lőrinczy Huba: Pszichologizmus és érzelmesség. (Egy tétova kísérlet regénydokumentuma - Török Gyula: Íkrek)
Nyomozva az Ikrek lehetséges ihletői és előképei után, Harsányi Zsolt úgy vélekedett, hogy ez a mű „brilliáns feldolgozása a Zemganno-gondolatnak. (...) Nemcsak a téma rokon a Goncourtokkal (sic!), hanem a szigorúan megbízható, aprólékos lélektani pontossság, az érzések grafikonjának töretlen és egyenletes vezetése”, egy bizonyos regényepizód meg a „Rouge et noir” és a „Fréres Zemganno” alaphangulatainak páratlanul finom összeszorzása.” Az állítólagos goncourt-i inspirációt kétely híján visszhangozza Galsai Pongrác, a Stendhal-hatáshoz pedig Bori Imre fűz reflexiókat. Mi itt az igazság? Bori kétségkívül a lényegre tapint, amidőn kifejti, hogy az irodalom (egyáltalán: a művészet!) Török hőseinél gyakorta sorsot befolyásoló hatalom, mindenáron életté akar válni. Nagyon így volt ez már Kender Pál kultúrsóvárgásaiban, olvasmánysugallatokhoz igazodó eszményeiben és magatartásában, feltűnt öz József Kemény Zsig- mondból táplálkozó lelkületében és gesztusaiban, nemkülönben Burger Deborah Jó- kai-rajongásában, most pedig a Komoróczy-fivérek gyúlnak föl Julien Soréi példájától. Sokat eláruló, felötlően századfordulós, századelős sajátosság ez, és — kiegészítenék Bori Imre gondolatát — alighanem Töröknél is a híres, széliében hangoztatott Oscar Wilde-i paradoxont revelálja: „...az élet sokkal inkább utánozza a Művészetet, mintsem a Művészet az életet... az Élet a Művészet hites társa, egyetlen tanítványa.” Csakhogy — s ezt már nem veszi észre Bori — bajos azonos minőségként, homogén jelenségként szemlélni Kender Pál és öz József, valamint az ikrek irodalmi sugallatokhoz hasonuló magatartását. Amazoknál egy mélyen és fájdalmasan megélt, a sivár nétköznapisággal folyamatosan szembeszegülő sóvárgással, nosztalgiával találkozunk, amely ápolja és ébren tartja a lélek nemes igényeit, emitt viszont mindössze egy véletlenül (s némileg mesterkélten) kipattanó ötlettel, amely kihívja ugyan a fátumot, még sincs köze a személyiség lényegéhez. A Komoróczy-fiúk igazából nem eszmén gerjedő emberek, és Stendhal-utánérzésükben csupán a fáradtan és ihlettelenül rögtönző Török Gyula nyilatkozik meg ... Másként áll a helyzet az állítólagos Goncourt-hatással. Szerzőnk már első regényének írásakor ismerte és áhítozva emlegette a francia testvérpár művészetét, ily- formán nyilvánvalónak tetszhet az Ikrek és A Zemganno testvérek rokonítása. Egy tüzetesebb vizsgálódás azonban meggyőz bennünket, hogy az egyezések egészen felületesek, s a két műben inkább a markáns különbségek dominálnak. A Harsányi Zsolt deklarálta párhuzam nem jogtalan teljességgel, ámde mégis túl távoli világok és minőségek összefüggését tételezi. Edmond de Goncourt kisregénye a manézs különös birodalmába transzponálja a nagyon is személyes ihletésű történetet, hősei nem ikrek, külsejükben felcserélhetetlenül különböznek, és — élénk ellentétben Törökkel — nála nem a fivérek elszakadása és élet-halál küzdelme, hanem épp totális, testi-lelki egymásrautaltsága, örök összeforrottsága a vezérmotívum. Azt már csak mintegy mellékesen említenők, hogy a két Zemganno természetesen nem ismeri a nőt, a szerelmet, egész valójukkal a porond, a rendkívüli produkció bűvöletében élnek, s noha egyikük pályafutását — a gúnyos mellőztetésért fizetvén — derékba töri a „végzet asszonya”, végül még ez a tragédia is szorosabbra kovácsolja szövetségüket. Tagadhatatlan: Töröknél éppen a lényeg, a sorsszerű egybefonódás gondolata fordul visszájára. Lehetséges, hogy ebben kell keresnünk az idősebbik Goncourt inspirációját?! Ám ha mégis mindenáron rokonítani kívánjuk a két művet, föllelhetünk néhány hasonlóságot — véletlen avagy tudatos? — egybeesést. Pasztellszínű, melankolikus alkonylátomással nyitja regényét mindkét szerző, bár Edmond de Goncourt hamarosan groteszkbe fordítja át a képet. A zuhanás-motívum mint jelkép és mint hát- borzongató realitás itt is, amott is főszerepet játszik. Feltűnik a „fatális asszony” (Margit az Ikrekben, Tompkinsné A Zemganno testvérekben) — ámde mennyivel sze- lídebb, esendőbb, hétköznapibb a Török Gyula „démona”, áldozat inkább maga is. Teljességgel érthetetlen és tarthatatlan Bori Imre álláspontja: ellentmondást nem törően kinyilatkoztatja, hogy Margit azonos Krúdy regényeinek nőtípusával, a szadistával (?!), közvetlen elődjét A zöldköves gyűrű épp csak említett hisztérikus vén- lányában, Zatureczky Ellában véli fölfedezni!?!), hogy aztán hozzáfűzze: az Ikrek „nagyasszonya” egyébként Török nőideáljaf?). Fejtegetéséből legfeljebb annyi igaz, 88
