Életünk, 1979 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 11. szám - TANULMÁNY - Zalán Tibor: Arctalan nemzedék
a metaforikusság (a konvencionális értelemben vett metaforikusság) háttérbe szorulása és a költői látásmód megújításának törekvése. Különösen veszélyes ebben a vonzódásban, hogy legtöbb dilettáns kísérletezgetés és boldogulás a szabadversekkel-történik. A józanabb, szárazabb hanghordozás a líraiság átértelmezésére utal. Ez egyfajta önvédelme is ennek a költészetnek: tudatosítani akarja, hogy a vers több mint romantikusan-nosztalgikusan átélt élethelyzet. Nyersebb, valóságkényszerűbb. Ugyanakkor megtaláljuk ellenpólusként a leglíraibb, jó értelemben jelzett szentimentális megoldásokat is. A társaság, vonatkozik mindkét pólusra, csak nehezen vetkezi le a reá testálódott kliséket, s ebben emlékeztet a kígyóvedlésre. Az új bőr viszont, amely már itt-ott láthatóvá vált, méltán kelthet érdekes mintázatával, helyenként csillogásával, figyelmet. Míg az előző nemzedéket jellemezte a terjedelmi kötöttség, az újat kevésbé. (Ez gyakori közlési nehézséget is okoz.) A szonett-terjedelem körüli hosszúság, azaz a többstrófás dalig megírt kompozíciót felváltják az „arctalan” nemzedék több száz soros szabadversei és az egy-két soros bölcseletek. (Valamint a kettő közötti ingadozás.) Előző a nagy kompozíciót kísérti meg, utóbbi a versnek a filozófiától való távolságát kísérli meg felszámolni, a verset filozófiává tenni, illetve a filozófiát verssé. Gesztusukkal nyíltan a vers és líra végleges, menthetetlen elszakadását tételezik. Nincsenek uralkodó témák sem, amennyiben minden létező lehet verstéma, hiszen, ha a vers a valóság egy tetszőleges darabja, bárhonnan kiszakítható e versben inkamálódó darab a valóságból. Magyarán: a vers nem tud elszakadni a valóságtól. Hogyan lehetséges akkor, hogy a közönség elszakad a verstől, azzal a kifogással élve: a vers elszakadt a valóságtól. (Ezt legtöbbször a fiatal „modem” költők alkotásaira értik.) Úgy érzem, a meg nem értés okai szemléleti különbségen alapulnak. A vulgáris irodalomszemlélet (ez leginkább megfelel az olvasórétegek mai szemléleti állapotának) a hétköznapi életet (élet) azonosítja a valósággal (létezés). Előzőnek tehet eleget a költészet, azzal, hogy külön neki szállítja üzenetét, neki adresszálva. De nem gondolnám, hogy erre köteles. Elkötelezettsége a második, az igazi valóság felé van, s ha kellő invencióval ragadja meg azt, eleget tesz az első kívánalmainak is, csak nem adresszálva, nem aktualizálva. Hiszen — a második (létezés) kategória magában foglalja az elsőt (élet). Irányzatokról, azok érvényesítéséről, ideológiák központi irányító szerepéről ennek értelmében nem beszélhetünk. Ez a költészet annyiféle, ahány művelője van. Határait nem ismeri (be), gazdagodása minden irányból lehetségesnek és szükségesnek látszik. b) műveltség-műveltségélmény A tapasztalatok azt mutatják, évről évre kisebb műveltséggel érkeznek a fiatal költők az irodalomba elődeiknél. Most -nem csak és nem elsősorban végzettségre utalnék. Ez nyilván oktatáspolitikánk ügye; mégsem veheti figyelembe, hogy legtöbb fiatal költő egy ideig iskolai tanuló, s nem indíthat külön előkészítő tanfolyamokat a költői pályára. Az érdekes paradoxon viszont ott jelentkezik, hogy ennek az új nemzedéknek nagyobb a műveltségélménye, mint a műveltebbeknek látszó elődöké volt. Adódik mindez abból, hogy még kevesebb effektiv cselekvésre nyílik lehetősége, mint az előtte járóknak, így szükségszerűvé válik a kommunikációs élmények lét-élménnyé asszimilálása. Márpedig kommunikációs élmény-konzervekből kijut neki bőven, s „választéka” egyre bővül. Ezzel fordított arányiban, egy idő után csökkenteni kezd, majd elkorcsosul a rendszerező készsége. Elfárad az ömlesztve érkező információk osztályozásában, rostálásában, abbahagyja. A mindent átfogni igyekvő költői látás így válik alkalmanként -rövidlátássá, értelmetlen és érdektelen hőzöngéssé. Érvényes költészet csak azoknál jelentkezik, akik valóságélményüket tekintik kiindulási pontként, s ehhez csak szükséges, de nem kizárólagos eszközként használják a műveltségük élményeit. 966
