Életünk, 1979 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 11. szám - TANULMÁNY - Zalán Tibor: Arctalan nemzedék
Látjuk, a teremtés helyet cserél a népszerűséggel, a verejték a vivaildával. De ezek a költők saját fényüket sohasem fogják felismerni, mert mások fényén élnek, s az Idő, mert ő sem fogja értelmüket látni, kihullatja őket csapóajtóin át a feledésbe. Azok a fiatal költők azonban, akik nem akarnak senki után kapaszkodni,' hanem a maguk erejéből akarják a követ fölgörgetni a hegyre, másfajta konjunkturális helyzetre lehetnek figyelmesek. A nagy, lezárt életművök, mint a hegyomlások, torlaszolják el előlük a már kitaposott ösvényeket. Ha újaikat akarnak találni (hogy örökös toposznál maradjunk: új utakra akarnak indulni), meg kell kerülniük az összes nagy életművet, és — maguknak kell új csapást kitaposniuk. Vagy, más hasonlatot segítségül híva: nem a gyöngybe kristályosodott költészet üveggyöngy mását kell kicsiszolniuk, hanem maguknak kell új gyöngyöt vajúdniuk. Ez utóbbi művelet időben és energiában mérhetetlenül többet kíván. Arról van tehát szó, hogy az új, a más költészet napjainkra vált szükségszerűvé. Hogy azután mi módon valósul meg, az előzőek szintéziseként-e, vagy minden eddigit váratlan fordulattal faképnél hagyva, nyitott kérdés. Egyet mindenképpen tudnia kell majd: minden eddigi költői megvalósulás alól kiszaladt mostanra az idő: csak saját idejükben voltak érvényesek! A forradalmi helyzetek hiányával (is) jellemezhető konszolidáció annyiból is segítségére van e nemzedéknek, hogy nem kényszeríti politikai-történelmi eredetű pózokba. Nem zavarja őket megfigyeléseikben, vizsgálódásaikban, igaz, el is veszi tőlük az elementáris lelkesedés és vállalható hiitek lehetőségeit. A mostani magyar költészet legtöbb vonatkozásában karidegen. Az „arctalan” nemzedék irodalomtörténeti szerepét éppen abban látom, hogy föl fogja tárni a költészet és a mostani valóság kölcsönösségen alapuló viszonyát, s az ábrázolás új, teljesebb módjait. Azaz: elvezeti a verset a korához. Ehhez újabb merész nyelvi hajlítások, radikális tematikai változtatások és újfajta érzékenységek szükségesek. Az „arctalan” nemzedék valószínűleg nem rendelkezik még olyan kiforrott képviselővel, aki ezeknek a kívánalmaiknak eleget tudna tenni. így, története újabb fintoraként, érzésem szerint előbb fedezi föl ez a nemzedék lehetséges történelmi szerepét (az irodalomban), mint történeti meghatározottságait (valóságában). E kettő szinkrona révén juthat el legmesszebbre. 3. Az „arctalan” költészet jellege Jellegen a közös vonások összességét és a manifesztálódott belső sajátosságokat fogom érteni. Tehát pontosan azt, amit a kifejezésen érteni szoktak. Még akkor is, ha esetünkben a közös vonások a közös vonások hiányát, a belső sajátosságok pedig a belső jellegtelenséget fogják jelenteni. Talán pontosabbak lennénk, ha egyszerűen csak a költészet „milyen”-ségéről ejtenénk szót, ami azonban a „hogyan” és a ,/niért” leszakadását jelentené a jelenség testéről. Nekünk pedig az lenne éppen a célunk, hogy a legtömörebben, de mélységében tárgyalva értékeljük ezt a lírát-költészetet; a keresztmetszet mellé hosszanti metszetet is mellékeljünk. a) a közös jegyek hiánya Természetesen nem arról van szó, hogy minden közös jegy hiányzik. Az már a totális jellegtelenség, illetve a totális karakteresség lenne. Azoknak a fontos jegyeknek a hiányára utalok, melyek végső soron behatárolhatóvá tennék ezt a költészetet. Nincs uralkodó versforma, tehát nincs uralkodó versidom sem. Az összes létező forma előkerül, s az összes létező versidom pontenciálisan felhasználható, s fel is használják legtöbbjüket. Valamelyest erősebbnek tűnik a szabadvers irányába a vonzódás. Magyarázata 965
