Életünk, 1979 (17. évfolyam, 1-12. szám)

1979 / 11. szám - TANULMÁNY - Zalán Tibor: Arctalan nemzedék

désben az „origo” kijelölése. Mivel arra vállalkozni nem mertünk, s talán lehetetlen vállalkozás is lenne, hogy egy abszolút-origo köré helyezzük az önnön intenzitásuk révén magukon belül mozgásban, állandó változásban levő köröket (extenzív szférába juttatás), így le kell szögeznünk: minden irodalmi, költészeti csoport többé-kevésbe önkényesen választott viszonyítási-pont, centrumpont, grafikai ábrázolás esetén origo köré helyezkedik el. Ez a centrumpont, (esztétikai-ideológiai mag) eshet látszólag(í) egybe az ideálisnak elgondolt, esetleg mércéül is állított, valóságosan nem létező tengelyponttal, ugyanakkor más esetekben elviselhetetlenül nagy távolságra is kerülhetnek attól.

A mai költészet kötettelenei, arctalan lovagjai nyugtalanul figyelnek maguk köré, s legalább ilyen nyugtalansággal figyelik egymást. Mert tanácstalanok ebben a kérdésben. A viszonyítási pontot szinte mindegyikőjük máshová helyezné, legtöbbször a magához legközelebb eső lehetséges helyre. Ezt értjük 'körülkémlelésen. Egymás figyelésén pedig azt, hogy nincsenek felkészülve, felkészítve az egymáshoz való viszony nem-matematikai arányváltozásaira. Nem a sík törvényeit veszik számításba, főleg nem a meggörbülő térét, hanem a kétszer-kettő, etikailag feltétlenül helytállóbb, de a gyakorlati életben használhatatlan formuláját tekintik mintának.

A sértődések, „leírások” gyakoribbák lesznek, nagyobb emóciós tartalékokat használnak fel és használnak el; a közös kör más sugarán haladás helyett összevisszaságot regisztrálnak. Mindez visszavezethető oda is, hogy ennek a fiatal költőgenerá- ciónák nincs ideológusa. Nem termelte ki magának — nem termelődött ki a számára. Ebben is a legvédtelenebb „nemzedék” az eddig ismertek közül. Nincs, aki számba véve az erőviszonyait, kiszámítaná, meghatározná az origo lehetséges, hozzávetőlegesen a legpontosabb helyét; azaz: esztétikai-ideológiai koordinátákhoz juttatná őket; azaz: nem csak helyzetüket tisztázná és adná tudtul, hanem lehetséges irányukhoz adatokkal is szolgálna; bemérné számukra a pályát. Mi következik ebből a hiányból? Két költészeti sajátosság. Megjelentek az egyéni esztétikák — a művekben. Legfiatalabb költészetünkben a vers önmagára figyel. (Néhány generációval idősebb képzciművészeink esetében is megfigyelhető, éppen most, ez a folyamat. Okaira nem térek ki.) önmagát járja körül, önmagát próbálja leírni. Esztétikai behatárolását tehát a költők végzik el saját költészetüknek, mégpedig a versírás folyamatában, illetve annak eredményeképpen. A költői szenzibilitás és a formális szépségtan házasításából természetszerű egy egészen sajátos költészet kialakulása.

E kettősség összeolvasztásához, felszámolásához nem csak a nyelv kereteit kell szétfeszítenie, hanem a költészet — köztudatban megcsontosodott — kereteit is. Nem kis, s nem egyik napról a másikra elvégezhető feladat ez. Jelen pillanatban azonban az „arctalan nemzedéknek” nincs más választása, végig kell játszania, noha nem kis türelmet, mellőztetéseket és áldozatokat kíván, ezt a játékot. Ez a szimbiózis azonban, bármilyen szokatlan legyen számunkra, nem kevés előnnyel, hozadékkal jár. Az esztétika tudományának alkotáslélektanba behatolása, alkotói folyamatba beépülése és szervesülése a tudatosság együtthatójával ajándékozza meg ezt a költészetet. Születésével egyidőben értékkategóriák zuhatagában edződik meg a költemény. A kül- detés-tudat-helyét a tisztázó-tudat veszi át, a vers már nem mint a valóság ábrázolása, hanem mint a valóság darabja jelenik meg. önmaga vizsgálataikor a valósáig vizsgálatát végzi el, öntetszelgés helyett 'belekóstol az önundorba, önesömörbe, önidegenségbe.

Az előbbiekből is következik, hogy a politikai készséget, a politika mellett, sőt, a politikában jelenlétet, felváltja a minőség definiálásának makacs vágya. Egyidejűleg: a minőség, mint átfogó rendező elv keresése. Szó sincs esetünkben apolitikusságról, ez a költészet viszont nem kívánt elszakadni korától egy idegbajos társadalmi be- idegződöttség miatt, nem hajlandó koridegen költői allűrök áldozatává válni. Progressziónak kell azt is elkönyvelnünk, hogy véleményét nem uralkodó, hanem egy lehetséges, formailag befejezett véleménynek tekinti, értelmezi; leválik ezzel a költőkre mostanig ráaggatott váteszi arc, s kinéz mögüle a dolgozó, rriunkáját a többi ember módjára végző, esendőséggel és méltósággal alkotó ember arca.

Egyszóval egy kíván lenni a többi közül, de éppen az az egy, akinek készsége, akarata, energiája van ahhoz, hogy a közös nyelvet alakítsa a legbonyolultabb mo-