Életünk, 1979 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 11. szám - TANULMÁNY - Zalán Tibor: Arctalan nemzedék
dem érzések kimondásához alkalmassá. Csoport, kisközösség helyett tehát egy makró-közösség keresése, feltalálása válik a legégetőbb szükségévé. c) nem csoportosul irodalmi lapok, folyóiratok köré A legfiatalabb költészet és a létezését biztosítani hivatott folyóiratok kapcsolatát, igaz, csak futólagosán, már emlegettük. Úgy gondoljuk, bővebb kifejtést érdemelne ez a téma, bár a képlet itt lényegesen egyszerűbb, mint az eddigi kérdéseknél. Az érdekek különbözőségéből kell kiindulnunk, s azonnal a kérdéskör közepébe kerülünk. A fiatal költészetnek érdeke a megjelenés, a nevek névjegyekké alakítása, a jelenlét fontosságának és kontinuumának megteremtése. A folyóirat ezzel szemben biztos (előre biztosított) értékek építménye kíván lenni, célja elért habitusának megőrzése, eszköze: befutott, jegyzett szerzők műveivel felkelteni az érdeklődést, kivívni olvasói elismerését. A látszólag valamennyire egymáshoz konvergáló érdekeknek valójában (a valóságban) sehol sincs érintkezési pontjuk. A folyóiratok nagy része nem, vagy látszólag törődik szerzői utánpótlása „felnevelésével ”, csak a beérkezésük pillanatától kezdenek számolni velük. A fiatalok tudják ezt, s más lehetőségük nem lévén, igyekeznek mielőbb „érdekessé válni” a szerkesztők számára, megpróbálnak „betömi”. Ezt a „betörést” többnyire az idő — minden erőfeszítésüket megmosolyogva — oldja meg. Egyszerűen beleöregszenek az irodalomba. Bizony, ha átgondoljuk, igen rövidtávú és rövidlátó szerkesztői politika ez. Ha a fiatal költészet hosszan tartó bojkottot hirdetne meg az őt negligáló folyóiratokkal szemben, értem ezen, hogy pl. húsz évig egyetlen írást nem hajlandó kiadni a kezéből ezeknek a folyóiratoknak, meglepően nagyot változnának a viszonyok. Az adott folyóiratok (1) vagy belebuknának mostani kevélységükbe, s ez lenne az értelmetlenebb, rosszabb variáció, (2) vagy kénytelenek lennének ész nélkül keresni a kapcsolatot a mostaniakat követő legfiatalabb generációkkal. Ebben az esetben a mostaniaknak sikerülne valamit elérniük az utánuk következők számára. Elgondolásunk utópia, ilyen összefogás elképzelhetetlen, bele kell törődnünk, hogy minden marad a régiben. Marad legalább a 'két-oldali arctaianítás, mely a folyóiratokkal való viszonyukban jelentkezik. Vegyük őket sorra. Elsőként a már említett ömlesztést; a falkában közlést, ka-rám-föliratokkal. Az eleve megkülönböztetés a szerkesztés burkolt (vagy nyílt) elhatárolódását jelenti egyrészt a nevezett opusoktól, mint éretlen, a kívánt szintet meg nem ütő művektől, másrészt leszerelése minden önállóságra, kitörésre, arc- és hangpróbára irányuló kísérleteknek. Ebben a szerepükben a folyóiratok nagy többségét konzervatívaknak kell minősítenünk, s be kell látnunk azt is velük kapcsolatban, hogy mint védekező szervek (kért vagy fogadatlan), a megállapodott értékek, a hierarchiába beépült s ebből profitáló, esetleg egzisztáló szerzők védelmét kívánják felvállalni az esetleges versenyre késztető, friss és új-igenlő fiatalokkal szemben. A másik arctaianítás ravaszabb és kevésbé direkt formában játszódik le. Ez „ál- kétfrontos” politika. Illetékeseink egyrészt meghirdetik a harcot az epigonizmus ellen. Ez istennek tetsző cselekedet részükről. Ugyanakkor viszont, számon kérik a fiatalok művein az előző NAGYOK jegyeit, a biztosain értékelhető,- ám általuk is tudva-(tudott, önmaguk jelentőségét -elveszített formai jegyeket. Így bátorítják és így húzzák vissza, lökik és gáncsolják, egyidőben őket. A fiatal, mert meg akar jelenni, bizonyos kompromisszumokat hajlandó felvállalni — asszimilálni próbál az említett kész formák közül. Néhány dologban erőszakot tesz önmagán. Néhány helyen, csak. így azután megalkotja a hibridverset, mely félig másé, a megjelenés érdekében, s félig magáé, az önkifejezés kényszere miatt. A szerkesztő boldog, mert fölfedezte X. költő legújabb, még kiforratlan tanítványát, epigonját, követőjét stb., a fiatal is boldog, közelebb került azokhoz az időkhöz, amikor nem kell majd semmilyen kényszer hatására művészetét rontania. 961
