Életünk, 1979 (17. évfolyam, 1-12. szám)

1979 / 11. szám - TANULMÁNY - Zalán Tibor: Arctalan nemzedék

részre oszthatjuk. A publikációhoz jutottak (ez lehet rendszeres vagy elszórt), s a publikációval még nem rendelkezők csoportjáról van szó.

Mivel az előzőek adnak módot „jelenlétükkel” a megfigyelésre, róluk ejtsünk pár szót; a példájukon keresztül azt az ellentmondást próbáljuk megvizsgálni, mely a megjelenés és a köztudaton kívül-rekedés szembenállással foglalható össze.

Egyszerűbben: miért nem ér semmit, miért nem jelent rangot a fiatal költőnek az, hogy folyóiratokban jelenik meg?

1. A folyóiratok olvasóközönsége számban és minőségben is beszűkült, előzőn mennyiségi csökkenést, utóbbin intelligencia-szint emelkedést értünk; általában csak szakmabeliek olvassák őket, elsősorban persze ismerőseik műveit;

2. A fiatalokat alkalomszerűen, akkor is ömlesztve vállalják (különböző óvodákat, kisegítő iskolákat sugalló transzparensek alatt, pl. Fiatalok a jövőnek, Pályakezdők- fiatalok stb.), így az esetleges kiemelkedőbb művek a sokféleség erdejében elfony- nyadnak. Példa erre egyik folyóiratunk 1979 elején kiadott „fiatal” száma, melyben kereken ? fiatal költőt közöltek. Példátlan felelőtlenség a fiatalok szemszögéből, akiknek éppen egyéni hangjuk tudatosítása az érdekük.

3. Csak nagyon ritkán vállalják a már egyszer helyet kapott fiatal rendszeres közlését, sok folyóirat az egyszeri közlés után „letudta” felé a kötelességét, ejti a szerzőt. A fiatal írók vonatkozásában megfordul az alaphelyzet: nem a folyóirat van a szerzőkért, hanem a szerző van a folyóiratért. E kettőnek, legalább a kölcsönösségen alapuló viszonya csak nagyon ritkán figyelhető meg.

4. Az ismeretségi, pártfogók általi megjelenések teljesen összekuszálják az amúgy is nehezen követhető erővonalakat; érdemtelenül kapnak helyet pártfogolt fiatalok, míg sok, nem csak generációjának a szempontjából alapopus rohad el az íróasztaifdó- kokban, lehetőség, hely híján.

5. A közönség nincs fölkészülve az új hang fogadására, nem érti azt, így nem is érdeklődik iránta. Ezen felül az összes hírközlési eszköz azt sugallja neki: sokan vannak, zavarosak, értéktelenek. Ebből következően, a megjelenés, a bárholi megjelenési!) nem jelent rangot, változást a fiatal író esetében. A közlés nem legalizálja létezését az irodalomban. Ez annál is figyelemre méltóbb és elgondolkodtatóbfo, mert könyvkiadásunk mind reménytelenebb helyzetében — annak következményeként, hiszen négy-öt évet várnak a fiatal szerzők első könyvük megjelenésére — mind több, mind gyakoribb publikálásra kényszerülnek. így lehetséges, hogy kötetnyi vers (40—70) publikálása után is arctalan, ismeretlen ennek a nemzedéknek a tagja.

Nálunk, amikor elképesztő nyomdai nehézségeink mindenki előtt köztudottak, még mindig a könyvvel való jelentkezés a legalizáció alapfeltétele, a kritika megmozdulásának kiváltó mozzanata. Az „arctalan nemzedék” szempontjából nézve mindez természetesen tragikomikus.

b) nem tömörül csoportokba, iskolákba

Érdekes, hogy ez a társaság eldobja magától a csoportok, mint érdekvédelmi közösségek (is!) által kiharcolható előnyöket. Az utolsó, programmal fellépő, esztétikai-ideológiai egymásrahangoltság okán csoportba tömörülő nemzedék 1968-ban jelentkezett. Bár azóta szétrobbant, a különböző minőségű és irányú tehetségek utat vágtak maguknak, míg a gyengébbek, akik csak időleges teljesítményekre voltak képesek, lemorzsolódtak, vagy más műfajokban próbáltak szerencsét.

A jelenség grafikai ábrázolásakor egy körből kell kiindulnunk, melynek origója körül, különböző fokokon ugyan, de a középponttól gyakorlatilag ugyanolyan távolságra helyezkednek el a kor (kör) költői. Amint pályájukon, gyakorlatilag pályájuk sugárral (r) sematizált szakaszán megindulinak, nem csak a középponttól való távolságuk változik, általában nő, de az egymástól való távolságuk is, mégpedig a szögek szárain mozgó pontok adott pillanatban mért távolságának arányában. Fontos, hogy mindezt ne matematikai aránypárban gondoljuk végig!

A „legfiatalabb nemzedék” első, s talán leghangsúlyosabb problémája csoportkér959