Életünk, 1979 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 11. szám - TANULMÁNY - Zalán Tibor: Arctalan nemzedék
ugyanolyan valamije, arculatuk kirajzolódását, vagy, legyünk mértéktartóbbak, arculatuk kontúrderengését jelentené. A tárgyalhatóság kedvéért állítsunk föl egy tételt. Deduktive. Axiómaként. Munkahipotézisül. Támadhatóan. Talán támadásra érdemesen. A „legfiatalabb nemzedék”, mivel (a) az irodalmi köztudatba nem, vagy csak alig beépült, (b) nem tömörül csoportokba, iskolákba, (c) nem csoportosul irodalmi lapok, folyóiratok köré, (d) nem jelentkezik önmaga által létresegített minőségi antológiákkal, egyelőre elhelyezetten, elhelyezhetetlen a mai magyar irodalom értékhierarchiájában. (Mint azt az alpontokba gyűjtött gondolatok olvastán sejthetjük, munkamódszerünk a legegyszerűbb, mondhatni a legprimitívebb, de a legcélravezetőbbnek tűnő lesz.) Pontról pontra meg fogjuk vizsgálni a „tétel”-ben leírt negációkat. Az eredmény két-esélyes. Bebizonyosodik, hogy 1. ez a „nemzedék” valóiban arctalan, vagy 2. megrajzolható (leírható) arculata van. (a) az irodalmi köztudatba nem, vagy csak alig beépült Ahhoz, hogy létezésünkről tudomást vegyenek, meg kell jelennünk, valamely befogadó tudat számára jelenlevővé kell változtatnunk a magunk számára mindig is létező önmagunkat. Ez történhet személyes jelenléttel, irányított vagy véletlenül a befogadói tudatba, pontosabban annak hatósugarán belül került produktummal, azaz elsődleges, másodlagos, harmad- vagy sokadlagos közvetítéseken, áttételeken keresztül. A költői műalkotást irányított produktumként kell felfognunk. Szándéka szerint kötött formájú (a formát tágabfo értelemben kezelem itt) üzenetet, végső megvalósulása szerint számtalan, egymástól lényeges eltéréseket is felmutatható olvasat. Az irodalmi köztudatba (irodalmi köztudaton nem az „irodalmi élet” tudatát értem, hanem azt a írói-olvasói viszonyt, mely mint tenmelőbfogyasztói kapcsolat realizálódik) azok kerülnek, akiknek módjukban van üzenetüket eljuttatni a közönség szélesebb rétegeihez, egyszerűbben, akiknek produktumaikat, „áruákait” sikerül a köztudatba eljuttatni. A siker itt természetesen azt is jelenti, hogy a köztudatban kialakul a várakozási reflex, elsősorban a szerző újabb munkái iránt, lévén produktumai fogyaszthatók, illetve elfogyasztottak, szemben azon írói alkotásokkal, melyek nem kellettek neki, melyeket megemésatetlenül, mert valamiért talán nem tudta megemészteni, sőt, érintetlenül, mert valamiért nem kívánta megérinteni, hagyott, melyek most ott halmozódnak, tudata felé irányítottan a köznek, de tudatán kívül rekedve. A fogyaszthatóságot — mi fogyasztható? — nem elsősorban, vagy nem csak elsődlegesen határozzák meg a kérdéses művek minőségi mutatói. Sokkal inkább irodalmon kívüli mozzanatok játszanak bele egy-egy időszak ízlésének, műfajválasztásának alakulásába. Elsősorban politikai-gazdasági együtthatókat értünk ezen, ebből könnyen levezethetően a közérzetet, életszínvonalt, a kommunikációs hálózatban elfoglalt — általában passzív — helyet stb. Unalomig rágott téma, hogy a mai világban feldolgozott információkat, azaz dekódolt produkciókat, s nem művészien kódolt produktumokat kapnak, s mindjárt házhoz szállítva, a műalkotások érvényességi körforgásában befogadói helyet elfoglalt rétegek. Ebből nem csak az következik, hogy kisebb az irodalom társadalmi hatóereje, hanem az is, hogy a versé szinte megszűnt. Ennek mérhető jelentkezése a csökkenő érdeklődés. A kódolás bonyolultságától (az új kódok és az érdeklődés egymással reciprok értékben arányosak) függően emésztik meg, fogyasztják el az olvasók a verseket, vagy hagyják figyelmen kívül. Számolnunk kell azzal a ténnyel is, hogy a kódolás—dekódolás folyamat a mondanivaló—eszmei tartalom sokkal primitívebb, ugyanakkor sajnos standarddá váló, szintjén játszódik le ma is a befogadókban. Haa legfiatalabb költészetet tekintjük, képviselőit egy nagyon is gyakorlatias szempont szerint két 958
