Életünk, 1978 (16. évfolyam, 1-6. szám)
1978 / 5. szám - SZEMLE - Székely Ákos: Dávid tükörből. Labancz Gyula: Szüntelen képmás
irónia is javára válhatna; a költészetnek vannak rontó varázslatai, amiket meg kell törni; az emberi lény legbelső törékeny tartalmai esetlegesebb, csupaszabb és tökéletlenebb beszéddel talán jobban megközelíthetők. Pilinszky János írja: „Mert van ... valamiféle szomjúság, amit még senki meg nem itatott”. (Magvető, 1978.) MOLNÁR MIKLÓS Dávid, tükörből LABANCZ GYULA: SZÜNTELEN KÉPMÁS Költészet?, kérdezi a kötet élére emelt versének első szavával a költő, és mintha hangjában ott éreznénk a kétely és a hit kettősségét; a vállrándítást, de azt az örökös mozdulatot is, amellyel csak az igazán fontos dolgokat veszi kezébe az ember. A válaszként megadott „testetlen emlékezés”, fosztóképzőjével (máshol: időtlen, álmatlan, gazdátlan, egyetlen, szükségtelen, személytelen, árnyéktalan, véletlen, arcátlan) előlegezi azt a „hiányt”, amely átszövi a versek anyagát, azok egyik építőeleme — ezzel a szóval zárja (mintegy „uftóiratként”) kötetét a szerző, s éppen ezért a könyv letétele után ez visszhangzik a legerősebben az olvasóban is. A hiány költőjeként Pi- linszkyt szoktuk emlegetni, és valóban, a Pilinszky-versek költői én-jének „vékonyka földi jelenléte” összecseng Labancz élményével („késhegynyi-léted elkapott”), s az élményt hordozó árnyék-motívum (Pilinszky: Apokrif: „Nincs semmije, árnyéka van”) nála is a legfontosabbak közé tartozik („testét vesztett árnyék”, „Hang árnyéka a falon”, „árnyékomat is hagyva”, „bőrbekötött árnyék didereg”). A versidő általában Labancznál is az éjszaka és a hajnal, ő is egyfajta „'királyi csönd”-foől építkezik, valamiféle mozdulatlan figyelem igézetében. Fölszabadul egy jel és megszilárdul: vízre hajló korlát mit hátaddal foglaltál el és arcodra kövül a távol hiába, hogy a test megszökik nézése mögül, kitárul arc-szárnya utána mint akit súlyában fürdet a szerelem, lélegzetében is elfér parányi sorsa A Fölszabadult... című vers egyúttal az új költőgeneráció tagjai közül (az első kötetes) Tandori — Oravecz vonalhoz való közelebbi-távolabbi kapcsodódásra is felhívja a figyelmet. Tandori példája azonban, aki maga is Pilinszky nyomdokain indult, éppen azt igazolja, hogy mennyire nincs értelme egy-egy költőd iskola túlhangsúlyozásának az indulásnál. (Ráadásul Labancz Gyula verseit a Magyar Műhely jelentette meg először Párizsban 1975-ben Idő: személyi csönddel címmel, a Szüntelen képmás tehát, amely részben ennek anyaga, késés kétszeresen; a költő mindösz- sze 3 évvel fiatalabb Tandorinál). Mint közös vonás mégis figyelmet érdemel az idézett versben a látvány megközelítésének rokonsága (Tandori: „Háttal megyek, csak az kerül elém, amit már elhagyok.” És: „Minden hogy kitágult, mióta elmozdulhatok nézésem mögül”.) Oravecz Imre szintén a „jelenlétek törmelékével”, az elemek, anyagok, dolgok megszi- 1 árdulásáva 1 -bamlásával, az egymásra rakódott rétegek vizsgálatával foglalkozott 477
