Életünk, 1978 (16. évfolyam, 1-6. szám)

1978 / 5. szám - SZEMLE - Székely Ákos: Dávid tükörből. Labancz Gyula: Szüntelen képmás

1972-es Héj című kötetében. Indokoltan emleget Pomogáts Béla Labancz Gyula verseinek bemutatása során (Forrás, 1970. 1. sz.) „mozadkus tömörséget”. Az elmozdított nézőpont, a dolgok közé és mögé kerülés, a tükör alkalmazása, a csontvázig vet- kőztető elemzés igénye széttördeli a verset, lerombolja magát a ügyelő arcot is („fölissza fogyó tekintetét a látvány”), de ugyanakkor közelebb is hozza egymáshoz az eddig (vagy most már) össze nem tartozó részeket:

arcátlan sötét

mit fényigével

saját legendája teremt meg

hanggá fokozta fizikádat a kő

s miként a százujjú-buddha eső belefeledkezve önmagába árnyékomat hallgatom

mert csak a súlyától megszabadult léleknek lehet ilyen természetes közelségben az ég

(Dániel)

Az „árnyékomat hallgatom” koncentrált, önmagába feledkező figyelmében láthatók és hallhatók csak a formák, jelenhet meg a fény, az a szó, „mely árnyéktalan, mint a víz” (Csalétek), és a vers is csak ebben a mozdulatlanságban, figyelemben, csöndben, képben, szóban való elrejtőzés (eltűnés) általi megvalósulásban jelentheti azt, „mit éjidőben utazónak a sok könyökléstől kifényesedett utca”. (Az „én” furcsa alibije)

A már-már az arcra is ujjakat növesztő figyelemnek („le nem vennéd szemed”, „farkasként kémlelő szemed”, „csak nézem”, „izzó szeméj”, „arcod ujjai”) a befelé- l'ordulás szabja meg irányát, ideje és tere a belső történés, az emlékezés időtlenné vált múltja — de fegyvere az értelem, céltáblája Góliát homloka: a félelem és a halál. „Erős lettél a félelemtől”, írja a költő Lázadó alázat című versében, és ez a költői tartás éppen a szembenézés vállalásától hiteles. Világának belső napja és holdja van, amelyben az öröm „bőralatti napsütés”, a költő a tisztaság keresője, akit „a legenda szerint azég hold-szappannal fürdetett” (A pantomim folytatása), a líra „ölelésben elveszített tudás”, amely „elaltatja az árnyakat / s az éj hold-tablettás kábítószerével / lopni hagyja Isten emlékezetét / a halált” (Legendámból).

Ahogy a mozdulatlanság vibráló feszültségeit hirtelen széles mozdulat ellenpontozza „fal” és „város” összefüggésében —

Hang árnyéka a falon — megétet hiányával a fény mint ifjúságod

rongyos zsebü kertjeivel a város

(Hang árnyéka ...)

— ugyanúgy a befeléfordulás, a szűk pontból indulás is elvezet egy tágabb világ felé. A Tájékozódás című vers egyre szélesebb soraiban a megfoghatatlan, körvonal- talan „árnyéktér”-től egyenesen a „haza” szóig jutunk a zuhanás és a keresés összefonódó kettősségében:

478

árnyéktér

csak a hang körvonala levegővé fogy az ébrenlét