Életünk, 1978 (16. évfolyam, 1-6. szám)
1978 / 1. szám - TANULMÁNY - Oltyán Béla: A lírikus Déry ars-poetikája
Hófalu; Férfi; Csárdás; de a Tél s a Szintétikus tömeg is —, az utóbbi körbe tartozik). A két típus (mely között természetszerűleg számtalan fedés, átmenet, „egymásbaj átszás” van) kifejező, közlő tulajdonságában, nyelvi apparátusában furcsa, paradoxnak látszó, eltérő képletet mutat. A Keresztmetszet-<ben a részelemek, a sorok, kapcsolatok, fogalmak, mondatok tűnnek értelmezhetőnek, s a kisebb gondolat- és képegységeket összekötő viszonyítás hiányos, ugrásos, az absztrahálás módjának, okának logikája, az Egész jelentése marad homályban. Nemcsak fogalmi, gondolati értelemben (hisz „iz- musos” versek esetében puszitán ebből a szempontból vizsgálódni megközelítően sem igazságos, s egészen mást kérnénk számon, mint amit az költő ígér és nyújtani szándékozik). Nem érezzük mindig az „érzelmi logika” minőségének meghatározhatóságát, a „hangulati egység” azonos természetű asszociációkat vonzó kohézióját, forrasztó erejét sem. A Mama Oroszország (és társai) esetében fordított a helyzet. A részelemek mutatkoznak feloldhatatlannak, s a hagyományos metaforaszabályok alapján esetenként hiába kérnénk számon a hasonló-hasonlított magyarázó összefüggését. Mert mire is vonatkozik pontosan pl. az a kép, mely szerint „a lepkék is földből vannak a lassú szél alatt”, vagy: „hosszúszárú virágok nőnek szájadból”. Nem lenne nehéz persze hitelesnek látszó „magyarázatokat” felsorolni s mondhatnának: az előző arra utalhat, hogy a forradalom győzelmének Oroszországában még a felszínükön könnyednek, játékosnak látszó jelenségek is súlyos, élettel teljes, komoly és „földszagú” töltést nyernek; s a hosszúszárú virágok azt jelképezik, hogy minden ami ott születik, amit az ország nyújt, az szép, kedves, esztétikus stb. De nem hiszem, hogy bármely ilyen jellegű azonosítás és metaforakeresés maradéktalanul meggyőző lenne. E versek esetében nincs is szükség ilyesmire. Képapparátusuk, bár tárgyia- sító s önálló életre kelő, a vers egészében félreérthetetlen gondolati, érzelmi, hangulati egységet teremt. Nemcsak a hagyományos metaforáktól, hanem szimbólumoktól is eltérő módon. Az egyes képelemek nem egy vizuálisan is megidézhető, monumentálisra növesztett, szimbólummá sűrűsödött kép-egység következetes létrehozását szoglálják (mint pl. Tóth Árpád óriásit lépő „Új Istene” esetében), hanem a szóelemek hangulati értékének összességével idézik meg tárgyukat. Félreérthetetlenül, abból adódóan, hogy az író is pontosan tudja mire vonatkoztatja az intenzív érzelem-fókusz vonzotta képeket. Vagy ebben az esetben talán már nem is helyes képről beszélni csak az egész vers viszonylatában. E példában alapvetően segít a fogalmi-nyelvi értelemben orientáló cím is, s a helyszín konkrét megjelölése az indításnál. Az atmoszférát viszont már a szívet kondító-szorító szavak, képzetek: a harangokban himbáló, magjaikat hullató csillagok, a lassú szél alatt szálló világ, a könny, a vér, izzás, az éjszaka, s a vers elején és a záróakkordjaként felszikrázó napfény; a tánc, halál, folyók és fenyők (élet és jelenségpólusokat képviselő alapszavak) asszociatív köreinek egymással perlő, ugyanakkor egymást is sugároztató, felzendítő képzetkörei teremtik meg. S az író érzelmi azonosulása: a hatalmas föld lélegzetvétele után sóvárgó nosztalgia, s a kollektív-ívelés koszorújába fogott magányröptű gyötrődés, hullás ellenpontozó feszültsége. Oroszországnak, mint a gyerekeit ölében tartó anyának megjelenítésében persze kétségtelenül ott élnek a szimbolikus ábrázolás emlékei is. Az „anya” képzet azonban inkább a szó fogalmi értékéhez tapadó érzelmi légkörével, mintsem látvány-körvonalaival hat. A vers vizuális rétege mégse erőtlen a távolról 59
