Életünk, 1978 (16. évfolyam, 1-6. szám)

1978 / 1. szám - TANULMÁNY - Oltyán Béla: A lírikus Déry ars-poetikája

sem egyedül a szavak (a színeket, hangokat, tapintás-érzékléseket élet-hangulatokat vetítő nyelvi kapcsolatok) elmosódott körvonalú atmoszféraudvara hatékony. Csak „szemlélhető” síkja más természetű: a költői vágy-képet megtestesítő tárgy és jelenségsorok, (látomás-egységek) gazdag egymásmellettisége, egymásra épülése rajzolódik ki plasztikusan. Elkülönítve ezzel a típust az expresz- szionista líra anyagtalan himnikusságának nem eléggé érces lávafolyamától is, ahol a nagybetűs és világiba kiáltott „Én” hozsannája zeng be mindent. S bár e tárgyiasabb verstest „dolgai” belülről, egy érzelmi állapot anyagba, testbe öl- tözése kedvéért kerülnek a műbe, s egy szubjektivebb alkotómodor szülöttei, a világ objektivitásának szerkezetét, s a költő és világ kapcsolatának meghatározott minőségét is magukba ötvözik.

E mű annak az általános érdeklődésnek egyik megnyilatkozása, mely a nyugati értelmiség egy részének figyelmét az oroszországi események felé fordította. Volt egy periódus — a 20-as évek közepéig —, mikor ezen értelmiség a kezdeti gazdasági nehézségeket, s a személyi kultusz problémáit a távolból nem érzékelte, s csak a megvalósult „orosz csoda”, a mitikussá növesztett forradalom eszméjének pátosza ihletett:

„A vers — emlékszik vissza Déry a keletkezésre —, mint sok más, abban az időben keletkezett versem, felfokozott hevületben, majdnem, mondhatnám: az állandósított ihlet állapotában jött létre; egy olyan ihlet állapotában, amely akkor, a tizenhetes forradalmak idején, valamennyiünket megérintett. Mi akkor többé-kevésbé kommunisták vagy legalábbis radikális baloldaliak voltunk; valamennyien nagybetűs Eszményünket próbáltuk felfedezni mindabban, ami akkor Oroszországban történt. Nagyon messziről fedeztük fel. Nagyon nagy távolságban az eseményektől.” (Fodor Ilona: Déry Tibor ifjúságáról: Párizsról. Kortárs, 1974. 10. sz. 1562—1563. 1.)

Az oldottabb, melegebb, érzelemdúsabb tónus tárgyiasítottabb megjelenítései máshol is félreérthetetlen szemlélet- s érzelem-kategóriákat tükröznek. A költészet adakozó, gyógyító, erőt adó szerepét, a költő áldozatvállaló, humanista gesztusát pl. ilyenformán: „mi tüzet ettünk és kinn hiába hideg / a hold, ha fűtött templomokat hordok tenyeremen, jöjjetek hozzám szeljetek / a kenyérből, a hó majd eláll és a háború is” (Hófalu); a meghatott gyöngédséget pedig: „Küldjünk köréje bronzgalambokat, szálljanak mosolyára és roppant / sikolyokkal táncolják el a búzatáncot!” (Feleségem).

De — mint jeleztük — viszonylag légritka emberi és társadalmi kapcsolatainak gyenge mágneses tere nem tudja kizárólagosan lekötni, s az élet nyugtalanító káotikusságának benyomásait nem sikerül intenzív, állandó és totális kapcsolódással áttörnie. S így, a belső harmóniák megteremtésére egy ellenkező előjelű kitörés, a hideg tiszta, elhatárolt absztrakció világába való menekülés látszik járhatóbbnak. Akárcsak Mondrian és Malevics esetében, akik a valóság számukra megfoghatalan kavargásából a tiszta geometriai formák higgadtságához menekülnek, ahol Malevics szerint:

„Minden lépésre jobban eltűnnek a tárgyi világ körvonalai és végül az objektív fogalmak világa — ‘■'■mindaz, amit szerettünk és amiben éltünk« — teljesen láthatatlan lesz.

Nincsenek többé »a valóság képei«, nincsenek többé eszményi ábrázolások, nincs más, csak pusztaság!

Ez a pusztaság azonban telítve van a nem-objektív szenzibilitás szellemével, mely mindent áthat.”

„A nem — objektív szabadság elragadtatása ... a pusztaságba késztetett,

60