Életünk, 1978 (16. évfolyam, 1-6. szám)
1978 / 6. szám - SZEMLE - Nagy Sz. Péter: Legendárium - Bereményi Géza elbeszéléskötetéről
dik a szerelemben — mert ha nem is könnyű észrevenni, egy higgadt és mély örömmel megélt szerelem versei sorakoznak itt. Szilágyi nyomatékos szándékának megfelelően a nyelvi forma most is magára rántja a figyelmet (egyszer-kétszer érdemtelenül, mint az Ítéletben). Az asszociatív nyelvi teremtőerőbe vetett — még nem túlzott — bizalom, hit és szeretet katedrálisa a ciklus nyitóverse, amelynek Ablakán bemászni ugrással fölérő testi-szellemi próba: ... ereket felvágni, ugrani, ugratni, (ugyan ne ugrassa már!) leugrik, kiugrik, kertet összeugrik (gyerek, elmebeteg), ugrabugrálni ugornak lenni, igen szeretni, szerelmesnek lenni, torkot, kezet-lábat stb. elmesni, elmés lenni, almás! azt mondani: az egész almás! eltévedni az almásban, almát lopni, kilopakodni... További példákat is idézhetnénk, s hosszabban elemezhetnénk Szilágyi filozófikus irányultságú, programos (de nem program-)költészetéből. Nem tesszük: kötete késve megjelent, s nagyrészt múltidejű állapotot tükröző gyűjtemény. Ezért az Ugrást szép ívében is rugaszkodási pontnak tartjuk. Ez lesz az igazán nehéz: elrugaszkodni a levegőben! A közvélemény egy része ehhez nem is fűz sok reményt: visszíhangos kritikái, tanulmányai okán az elméleti emberben lát nagyobb lehetőségeket, s a verseket csupán a kiváló intellektus nem—lírai természetű alkotásainak (noha kiválóaknak) ítéli. Ám Szilágyi Ákosból nem hiányzik a tehetség és az átlagon fölüli fölkészültség ahhoz, hogy immár mindkét szakterületén harmonikusan dolgozhasson. Csak a mutatvány közben el ne tűnjék a mosolya. TARJÁN TAMÁS Legendárium BE REMÉNYI GÉZA ELBESZÉLÉSKÖTETÉRŐL „A stilizáció ugyanakkor maradványokat romboló erő lehet, felismertető rálátást is biztosít, külön világ, ironikus közeg — persziflálja témáját” — mondotta egy interjúban Bereményi. Üj műve játék. Játék az idővel, a stílussal és a nézőponttal. A könyv nyolc lazán összefüggő történetet tartalmaz a reformkortól egész a jövő századig. Kezdődik a dédapával, aki az „ellenerő legyőzésére” feltalálja az ismétlőpuskát, és befejeződik a középső dédunoka visszaemlékezésével. Bereményi műve azonban nem a múló időről szól. Könyve az örök jelenben játszódik, őt a „holt időik” érdeklik, melyek „kifejletlenül” hordozzák energiájukat. így a dédapa története is inkább csak alkalom a romantikus életérzés és stílusképlet ironikus felidézésére, a történelmi persziflázs békeperspektívájú megrajzolására, mintahogy a 2025-ben játszódó utolsó történet tárgya is a visszaemlékezés a jelenre. A Legendárium most és itt játszódik. Jelenünket veszik körül, rendezik, értelmezik a történetek és a színhelyek. Történetekről beszélünk és nem regényről. Bereményi legendáriumot írt, szentek életének történeteit és nem regényt. A cím meghatározza a műfajt is. A legendák csak lazán kapcsolódnak egymáshoz, szétválasztja őket a különböző stílus. Ahány történet, annyi stílusképdet. A dédapa meséje néhány oldalas novella, a 19. századi stílus és szókincs ironikus paródiája. A középső fiú története kisregény méretű, nosztalgikus, realista keretű, lírai alapállású szerelmi történet. A Budapest szürrealista vízió a városról és az apáról. Az Apám apja mindörökre eltávozik közülünk hagyományos értelemben vett realista társadalomrajz, tabló. S végül a könyvben találunk egy levélformában feltáruló, félelmetes hitelességű és mélységű szemólyiségrajzot 574
