Életünk, 1978 (16. évfolyam, 1-6. szám)
1978 / 6. szám - SZEMLE - Nagy Sz. Péter: Legendárium - Bereményi Géza elbeszéléskötetéről
éppúgy, mint izgalmas, krimiszerű mai történetet a katonaszökevény fiúról és bátyjáról. Ahány történet, annyi stílus és műfaj. Bereményi e művében nemcsak az idővel játszik. A múló idő legfeljebb egy-egy szellemes szójáték erejéig foglalkoztatja. Sokkal jobbon érdekli a nézőpont, a point of view változtatásának lehetősége. A nyolc történet nyolc lehetőség az írói szemlélet érvényesítésére az iróniától a nosztalgiáig. Ügy tűnik, Bereményát elsősorban az elbeszélőnek a cselekményben elfoglalt helye izgatja .A szenvtelen közöny és a lírai vallomás végleted között bujúcskázik önmagával és velünk. Innen a közlésmód sziporkázó változatossága. Egyformán ismeri ő az imposszibilité józan hűvösét és az azonosuló szerepjátszás személyiségvesztő hevét. Alapeleme mégis az irónia, az Előhang, Az anyai ág, az Apám apja mindörökre eltávozik közülünk és a Korkülönbség az ironikus távolságtartás és objektivitás realista remekei. Egyformán ironikus itt a leírás, a cselekmény és a stílus is: „Kerékvirágok, megduzzadt porzók, bibék fordulnak szakaszos mozgással felénk, míg arrafelé repülünk, növekvő hőmérsékletű levegő feszegeti a fenyők virágporának légtartó hólyagjait. Tavasz van, bár én aligha tudom, mi az.” Ám érzésem szerint a kötet legtökélesetebb írásai mégiscsak azok, melyekben az iróniát fájdalmas azonosulás színezi, — gyakran az árulkodó első személyű közlőmód segítségévei Gondolok itt elsősorban a Budapestre vagy az Irén levelére, melyekben a távolságtartás és az azonosulás az önirónia szintézisében egyesül. Végül a kötet legkevésbé sikerült darabja érdekes módon az Anna című kisregény, melyhez pedig láthatóan Bereményi- nek a legtöbb lírai köze van. Nem regényt olvasunk tehát, hanem legendáriumot, különböző stílusképletű szemléletű legendák laza együttesét. S nem is családregényt. Mert bár a hősök egy családba tartoznak ugyan, e mű mégsem a közös eredetről, a közös gyökerek erejéről és rabságáról szól, mint például napjaink legsikerültebb családregénye, Nádas Péter könyve. Bereményi nem a családról írt. Hőseit és a mű szerkezetét is valami más tartja össze, nem a család vonzása, fészekmelege. E legendárium profán szentjeinek családi kötöttsége csak másodlagos. Azonosságuk sorsukban van, összetorlódott sorsukban, mely „szorgalmasan építkezik, mint az algák”. A bravúrosan sokszínű stílus rádiuszai azonos középpontból indulnak ki és azonos körívet rajzolnak fel, a kallódó kisemberek, a történelem tehetetleneinek világát. A mi életünket és tapasztalatainkat: „Sűrűn váltogattam az albérleteimet ezután, talponálló ebédeket fogyasztottam, miközben idegesítően zörögtek a pénztárgépek. Megkörnyókeztem mindenki feleségét. ... A napjaimban eluralkodott valami értelemre veszélyes ... Kellemetlen szokásokat hoztam magammal abból az időszakiból.” E történetek közös színtere a szoba—konyha, a kocsma, az albérletek vidéke, a bomló emlékek és remények terepe. Mi közöm a svéd királyhoz? — kérdezte az első kötet kapcsán Varjas Endre. Mi közünk e legendárium elesett szentjeihez? — kérdezzük mi. A válasz ugyanaz: mi vagyunk a svéd király, mint ahogy rólunk szól a legendárium is. E kötet lapjait egységbe foglalja a közös sors, az azonos történelem. És egységbe foglalja az álom. Mert a sokszínű stílus szálai egységes szövetet szőnek, a szürreális álmok elmosódó, puha szövetét. A legendák sorra az álmodó emlékezet ritmusát követik. S ha a hunyt pillák mögül ki is kacsint néha az író, művének szét- bomló szerkezetét mégis az álom és emlékezet fogják egybe. Bereményi mindent tud, amit a stílussal el lehet érni. Prózája a ködlovagok kísérleteinek méltó folytatása, napjainkban leginkább Mándy, Konrád és Mészöly világával rokon. Bereményi első novelláskötetével elégedetlen volt, túlságosan sokfelől megközelíthetőnek ítélte, olyannak mely túl sok igényt elégít ki. Második kötete hasonlóan színjátszó, rejtőzködőén gazdag; erénye ez, s nem hibája. Egy sokszínű és gazag tehetség sziporkázó stílus- és álomjátéka. Ám ha ennél több akar lenni, akkor a játékot fel kell hogy váltsa már a szenvedély és a keménység. A mesterek. A látoaató szenvedélye, a Film keménysége. (Magvető 1978.) NAGY SZ. PÉTER 575
