Életünk, 1978 (16. évfolyam, 1-6. szám)

1978 / 6. szám - TANULMÁNY - Lengyel András: Brichta Cézár, József Attila és A Dunánál

József Attilának azonban, úgy tűnik, utólagos irodalomtörténészi megerősítés nélkül is, igaza van. Ha fölütjük az Egyszerű énekekbet, ha végigolvassuk e könyvészieiti ritkaságnak számító kötetet, ma is igazat kell adnunk Nyugat-béli 'kritikájának. Brich- ta szabadversei, minden nyilvánvaló fogyatékosságaik ellenére, ma is figyelmeit érdemelnek s keltenek. Ahogy József Attila írta: „egy-egy szép kép, egy-egy képzavar; lélekbenyúlás és közismert frázisok váltakoznak” a kötet verseiben, de kétségtelenül „akadnak olyan versrészletei, sőt egész versei is (pl. Holnapok hitével szívemben, Én őseim...), amelyek komoly figyelmet érdemelnek”. (JAÖM 3:10—11.)

A kérdés persze az miért érdemel ma figyelmet Brichta Cézár? Nem mesterségbeli tudásáért, formakultúrájáért, ez azonnal nyilvánvaló. A formai virtuozitás nem volt jellemzője, sőt: kimondottan gyöngéje volt, „belső diszpozíciójának” ha- tástalanítója. Problómalátása, „lélekbenyúlásai” azonban — éppen a cím szerint említett, illetve az idézett versek mutatják szépen — nem véletlenül hívták föl magukra József Attila figyelmét.

Brichta ugyanis az Egyszerű énekek-ben, sok nemzedéktársához hasonlóan, a szabadvers kereteiben mondta el mondandóját. Ez az „új” technika pedig, tudjuk, már a kortárs-fcritika szerint is „új kifejezési lehetőségeket, sőt kényszerűségeket is jelentett, kényszerűséget különösen a belső forma másféle alakítására. A kötött forma tömörítésre kényszerít, a szavaknak olyan válogatására, hagy azok a lehető legtakarékosabban a lehető legtöbbet fejezzék ki. A szabad forma a szavak használatában is több szabadságot ad, a mondanivaló több árnyalatra való bontását, apró részleteknek a versbe való bevonását teszi lehetővé. [,. .] Amit a kötött formájú költő összefogva volt kénytelen kimondani, azt a szabad versben író költő részleteiben teríti szét, elemeire bontva és ezekből az elemekből újra építve.” (Schöpflin Aladár, Nyugat, 1932. 471.) A szabadvers így a húszas években a keresés, a tematikai újítás műfaja; új életérzés, élmény- és művaltségaaiyag versbevitelének legkönnyebb, legkézenfekvőbb (bár nem biztos, hogy olyan nagyon könnyű) lehetősége, módja. Brich- tának pedig, kötete tanúsítja, egyik nagy, állandóan visszatérő gondja-témája éppen ilyen újításra alkalmat adó lételméleti probléma volt: az embernek a helye a létezés (a történelem) folyamatában. „Végső”, amolyan József Attila-féle, már-már szentenciaszerű tömörségig ugyan soha nem jutott el, itegjobb verseiben is megmaradt a különböző szintű és fontosságú, egymással olykor ütköző elemek egymás mellé állításánál. Kísérleteiben azonban, újra meg újra nekilódulva a kifejezendő probléma adekvát megfogalmazásának, e kérdéskör több fontos elemét is megfogalmazta (mintha csak Schöpflin későbbi tételéhez készített volna előzetes illusztrációt). Az élet... c. versében, melyből egy passzust József Attila is idézett kritikájában, pl. így írt: „Az élet az nem én vagyok / sem te — sem ő — / mi mind együtt! / [...] így együtt te és én és a falevél / és a falevélen a madár / és a madár fölött az ég / az ég tetején a titok / így 'együtt vagyunk az élet / ami volt — ami van — ami lesz — / tervek és célok / álmok és valóságok” stb. A vers más helye szerint pedig: „csak folyamatosan hömpölygő mozgás / ez az élet”. (Egyszerű énekek, 44—45.) Ilyen s ehhez hasonló, egymást kölcsönösen föltételező és kiegészítő létezéselméleti fragmentumok keretedben mozogva érthető, hogy Brichta számára — kritikusa egyik gondolatát némileg átalakítva — „minden pont archimédeszi pont” lett a létezésben: „Egy csöppben benne van az Óceán / egy egy pillanatban az idők végtelenje / [...] és egy sejtben az egész világegyetem! / a történelem millió bukfence” stb. (Egyszerű énekek, 42.) Sőt, ennek emberi-érzületi következményeit tételszerűen is képes rögzíteni: „ha egy valakire nem néznek úgy / mint az Istenre a hívő / akkor hiába volt Krisztus hét sebe”. (Uo. 45.)

Brichtának ezek s ehhez hasonló, fontos problémákkal birkózó versrészletei persze önmagukban ma már nem elégítenek ki bennünket; fontos gondolatok s képek közé túl sok salak került ahhoz, hogy élvezni lehessen őket. Brichta néhány versben megmutatkozó kezdeménye azonban, éppen József Attila révén, költészettörténeti jelentőségű kezdemény lett. Erről legjobban az Én őseim ... című verse tanúskodik, melyet maga József Attila is „komoly figyelmet érdemlő” „egész versként” emlegetett. Ez így hangzik:

547