Életünk, 1978 (16. évfolyam, 1-6. szám)

1978 / 6. szám - TANULMÁNY - Szántó Ágnes: Két korszak határán - Krúdy Gyula: Régi és új emberek

vikné számára. Nagy lehetőséget tartott a kezében Krúdy e figurával, nagy lehetőséget engedett el, amikor hamis idillbe futtatta Ecsedy János sorsát! De nemcsak a modern hősök felemás előfutára ő, hanem a későbbi Krúdy sok alakjáé s a Szindbád- történetek álmodozójáé. Bori Imre írja: „Sokszor elég neki (Színdbádnak), ha az első megkívánt, várva-várt csókot” megkapja (Színdbád és a csók), hogy szakítson a nővel, majd otthon a szőnyegen heverészve „nyomról nyomra kövesse az elmúlt szépséges délután eseményeit.” Az ifjú Ecsedy is így él. Megakadályozni nem meri, tán nem is akarja Boriska esküvőjét, de lélegzetvisszafojtva gyönyörködik rejtekhelyén a lányban, a ház, a kert eléje táruló képében. „A tornácon és a ház körül olykor látható egy fehér ruhás, karcsú, nyúlánk, ifjú hölgy alakja.

De megesik, hogy néha egész délután nem mutatkozik. S olyankor a vadász nagyon boldogtalan. A házra mereszti a szemét, amely némileg a völgyben állván, alacsonyabbnak, laposabbnak látszik, mint amilyen valójában. A fiatal hölgy rendesen a tornác mellvédjére könyökölve szokott végignézni a kerten, amely éppen olyan sárga, mint más kertek a környéken. A sárga kertnek keretet a vörös levelű bokrok adnak, amelyek a kerítésen át benyúlnak. A fiatal hölgy szép alakja tisztán, karcsún rajzolódik le hosszú ruhájában, amilyen ruhát Biedermeier óta nem hordanak a nők. És a merengése, az ábrándozása is olyan, amilyen a nagyanyáink dalai voltak, amelyek bennrekedtek a klavírban.

Hűvös szél borzolja végig a kert ruházatát, és az ifjú hölgy megigazítja az indiai shawlt a nyakában. Olykor a kertben sétálgat, és mintegy búcsúzni látszik a kőfalra felfuttatott vadszőlőtől, amelynek csak néhány vörösessárga levele maradott meg nyári pompájából, a rózsafáktól, amelyeknek csupán szalmaruhájuk reszket a szélben, és a jegenyéktől, amelyeknek csúcsán csókák hintáztatják magukat a széllel... ősz van, biz ősz van!” Ez már igazi krúdys kép! Megkapóan dekoratív. Foltszerű, finom színeivel, a fátyolos emlékképpel, táj és ember ábrándos, idilli hangulatával, akár ha egy Rippl-Rónai—vászon előtt állnánk. Épp ezért bántó stílustörés, ahogyan visszavált mikszáthi nyelvre, s anekdotába illő csattanóval zárja le a jelenetet: „És a vadász rejtekhelyén mozdulni se mer. Pedig gyakran olyan közel megy el mellette az ifjú hölgy, hogy világosan látja bús arcát, fátyolos szemét, talán, ha megszólítaná, nem is ájulna el az ifjú hölgy, hiszen csak a vak nem látja a bokrok között a vadász sárga macskanadrágját; csak az nem látja, aki nem akarja, hogy a fiatal hölgy igen jól tud a vadász rejtekhelyéről, mert hiszen mi a macskát (a kiemelések tőlem: Sz. Á.) keresne különben a kertben, ahol csupán egy-két árva paszulykaró szomorkodik?” A nemrég megértéssel, írói együttérzéssel jellemzett hős, Ecsedy ironikus fricskát kap. Nélkülöznie kell az egységes írói elgondolást, nem élheti ki jellemének igazi tendenciáit. Az álmodozónak, a dzsentrikompániától elütő — bizonyos értelemben a senki földjén lebegő magányos félértelmiséginek vissza kell vedlenie biedermeier szerelmessé. Krúdy nem dolgozta bele figurájába a mű elején felvázolt jellemvonásokat. Mint idegen ruhadarabok, lógnak Ecsedyn, megmaradnak puszta közlés, írói ráfogás- ként; s mert szerzőnk nem tisztázta magában, milyennek is szánja hősét, állítólagos jelleme és cselekedetei mind feltűnőbb ellentmondásba kerülnek. Vagy a motiváció logikáját kell számonkérnünk, vagy merész tételezésre fanyalodunk: netán mazochista hajlamok verik az ifjú Ecsedyt? Mi más indokolná, hogy szerelemből nem kéri feleségül Boriskát, s a lány várhatóan végzetes házassága sem lendíti ki látszólagos apátiájából, de dacból eljegyzi magát mással. Végigszenvedné-e Boriska esküvőjét, mátkájául választaná-e Brunszviknét, ha eddigi viselkedéséhe* hűen nem a csöndes szenvedésben találna örömet? Krúdy nem utal e feltevésre; így hát a motiváció hamis ráfogásaival állunk szemben. Hiába, krúdys alakot nem lehet büntetlenül mikszáthi- vá változtatni, ahogyan a dzsentrik festik át lovaikat! Csupán hitetlenkedve szemlélhetjük, amint János álmodozó lénye pár kurta nap alatt határozottá, célravezetővé válik, s előbb dacosan eljegyzi idősebb hódolóját, majd — a hölgy jóvoltából megszabadulva kínos kötelékétől — nyíltan vállalja a törvénytelen kapcsolat lélekpróbáját — immár Boriskával.

Bizonytalanságban maradunk Krúdy állásfoglalása felől is: az apához vagy a fiúhoz vonzódik-e igazán; melyikük életvitelét, gondolkodásmódját ítéli el jobban.

543