Életünk, 1978 (16. évfolyam, 1-6. szám)
1978 / 6. szám - TANULMÁNY - Szántó Ágnes: Két korszak határán - Krúdy Gyula: Régi és új emberek
szák mögött játszódik, s aligha vezetne happy endre, ha írónk realista módon végigvinné. Ebben a kérdésben túl jó tanítvány: a romantikus realista Mikszáthtot követi igazi kritika híján. Imigyen a vén Ecsedy „megoldotta” a gordiuszi csomót, s az élet mehetne tovább újra dzsentrimódon: „— Fiam, válaszd ki magadnak a legszebb hátaslovat, a legszebb feleséget, a legjobb agarat, amely csak az országban található — mondja. — Mindent megkaphatsz, mindent megszerezhetek a számodra.” Vajon tűrnék ezt a gazdag csehek? Aligha? A kapitalista üzlethez nem elég a kártyaasztalnál egyszer megfontoltnak, józannak látszani... Kevésbé sikerült a meredély szélén megkapaszkodnia a másik öreg dzsentrinek. Fátyol úr, hulló osztályosainak reprezentásaként, örömmel ad túl a lányán, Boriskán. Azt hiszi, jó fogást csinált a felvidéki Krakovinszkyval; de ez is csak buborék, mely — Boriska szerencséjére, s Ecsedy kétes hitelű üzletkötésével elleniében — pár nap múva szétpukkan. Az aprólékosabb jellemrajzot mellőzve, közismert sablonokból, százszor elhasznált motívumokból formázta ki Krúdy e két dzsentrijét. Mikszáthhoz hasonlóan pár elszigetelt jellemvonással, lendületes, ám üres — Fátyol esetében meg éppen hogy beszűkült, kényszerű-beletörődő, lemondásokkal sanyargatott életvitellel ruházza fel őket. Sorsukat nem képes az anekdota szintjéről realista szférába emelni. S bár az anekdotázás Rónay György és Nagy Miklós szerint Jókai-örökség, Krúdy a mikszáthi formában veszi át. „Jókai számára az adoma bizonyos fokig (...) a „realisztikus” jellemábrázolás és környezetrajz eszköze;,, „Mikszáthnál az anekdota viszont már behatol a kompozícióba is, szerkesztési elvvé emelkedik; nemcsak hogy adomafüzérekkel aggatja tele egy-egy művét, mint néha Jókai, hanem úgy építi föl, úgy „mondja el” regényeit, ahogyan az adomát szokás.” Ezzel nemcsak a kompozíciót lazítja fel — erre a későbbiekben még kitérünk —, hanem, Jókaival ellentétben, a valóságtól a mesés illúziók irányába mozdítja el történetét. A mikszáthi romantika eljárásával alkotja meg zsánerfiguráit is. A típusok mélyebb, egyetemesebb vonásait elhullatva a túlzókat, az egyszerieket ragadja meg belőlük. Így születik a több művében visszatérő „selyma Zathureczky”, ezúttal nemcsak a kópéság, hanem a bölcs előrelátás mestere is; így az öreg Kálnay, Berki Flóra gyámja, de az élősködő lengyelek névtelen sáskahada is. Kálnay A galvallérokból került ide. Nem név szerint, de hanosmása ott csalja a világot Csapinczkynak, a vőlegény apjának személyében. A körülmények is azonosak: esküvő van itt is, ott is. Fényesen vonulnak fel a famíliák mindkét helyen. A gavallérokban: „Végre megérkezett Domoróczy, csinos, daliás, szőke fiú, csupa mosöly, csupa élet. Amint észrevette, hogy várják, megsarkantyúzza a tüzes pejt (anyja, azt mondják, Blackston volt, a Metternich herceg híres kancája), s ott termett csakhamar.” Hazafelé pedig: „A kocsik mellett Domoróczy Pista lovagolt, hanyagul eleresztve a Blackston kantárját. Maga a hírhedt Blackston se látszott nekem most a Metternich istállójából valónak (tegnap a fölcsigázott illúzió, ma a szétfoszló illúzió szemüvegén át nézegettem). A feje se szép, fűzött lábszára van, a bokája nem elég széles, a csűdje nagyon meredek; szóval közönséges olcsó ló.” A Régi és új emberekben: „— Ezen a vidéken mindenki ért a lovak átváltoztatásához, mert hisz az ősök lóból éltek. Qlyan pejkókat, sárgákat fabrikáltak, amilyenről éppen a kéznél levő lópasszus beszélt — mondta a főbíró —, most már njás világ vgn. Csüpán mulatságból hamisítunk.” Meg is teszik most is. A hasonló események további motivikus azonosságokat is eredményeznek: Kálnay oly leleménnyel ülteti asztala köré vendégeit, akár a Fűiben Lengyelék, a szakáll- ról lecsöppenő festék nemcsak Csapiczky, hanem Kálnay hófehér mellényén is árulkodó szeplőt ejt, s folytathatnánk még a sort. Azonos tehát a dzsentrik életelve mindkét műben, és azonosak az elveket hordozó motívumok is. Egy a fontos: a tréfa, a játék, a jó tónus. Mikszáth adja meg ennek magyarázatát A gavallérokban: „..-.mi, sárosiak nem érünk rá a szegénységünkre gondolni, ahelyett örökké abból tartunk főpróbákat, hogyan csinálnánk, ha gazdagok lennénk. És ha sikerül az előadás, őrölünk neki, tapsolunk magunknak, s 541
