Életünk, 1978 (16. évfolyam, 1-6. szám)

1978 / 1. szám - TANULMÁNY - Kőháti Zsolt: Igazságkeresőben (Urbán Ernőről)

zei.” Stíluseszményében meghatározó szerepük van a munkásmozgalmi hagyományoknak. „Mondatai pontosak, kerekek, lendületesek — mondja egyik hőséről az Eleven történelem-ben. — Le se tudná tagadni, hogy gondolkodni, fogalmazni és szónokolni a munkásmozgalomban tanult.” S ugyanott egy másik riportalanyáról: „Imre bácsinak világosan tagolt, tempós, értelmező a beszéde. A mozgalmi egyetemen, a szegedi Csillagbörtönben szokott rá, ismételt szabadságvesztései során."

Legjobb teljesítményeit véve alapul, Urbán korszerű prózát írt. Elszakadt ilyenkor a kedélyeskedő, például A helység kalapácsá-t idéző fordulatoktól („Asbóth váltig pöfög, bosszúság emelgeti a lelke fedőjét.” — Betyárbecsület), a nyíltan is megvallott jókais szóhasználattól („Termete — Jókai módján szólva — a Junóénál is Junóibb.” — összkomfort), önironikus hangulata fogadtatta el efféle archaizmusait: „Matócza szaki kibontakoztatja súlyos, elzsibbadt tetemeit a Skoda hátsó ülésébőt." (A nagy kaland.) Máskor — némi stílustöréssel — humoros szövegbe ágyazódik vészjósló, bibliai kép: „kihunyt, egyik pillanatról a másikra szőrzsákot húzott a nap.” (Bársony Kati.)

Talán legjellegzetesebb vonása stílusának a bővítve építkező, fokozó-szinonímatí v szerkesztés. Nemcsak kenyérrel című (utolsó) regényéből több példát is idézhetnénk: „— Röhej, de azt rebesgetik róla, hogy kampec, bukik, vége már Győré Mihálynak.” S ugyanez a stíluselem — megkapó természeti leírásainak egyikében: „Ügy fogják, úgy ölelik a vetkező szoknyát rúgó szőlőket [a teraszok], mint zárógát a megtorló, bőrébe nem férő hegyipatakot.” (Világok kincse.)

Szóteremtő, analogikus nyelvi szemléletére vall, hogy autóiramodásnyira lát elhelyezkedni „pincemonstrumok”-at; hősei motorhalálában, sőt: gumihalálában száguldanak, ami nem kevésbé vagy-vagyiságig vakmerő magatartás. Kedvelt kifejezése — tetszetős emberpéldányokra — a „mustra magyar”, s a szóbeszéd mellé odaírja korszerű leleményét: szájtávíró.

A kor hiteles képét adja szereplőinek beszédmodorában, szóhasználatában. Visszavisszatérő észrevétele, hogy elmúlt évtizedeink társadalmában nem csekély a köszönés, a megszólítás zavara: „— Üdvözlöm, szabadság, isten hozta, foglaljon helyet, Ágócs elvtárs” (A „direktíva”); „— Asszonytárs! Kisnagyságám!” (Két hordó rum). Szereplői nemegyszer akadnak el „a ... kartárs” megszólítás előtt. Nyelvjárási ízzel köszöntik egymást fiataljai a hatvanas évek első felében „csau”-val (A nagy kaland).

Megörökíti az ábrázolt időszak nyelvi szokásait: „Szid, fenyeget, hol ’globális’, hol pedig ’helyi’ érdekekre hivatkozik.” (Bolla Samu disznaja.) Zsörtölődve elemzi a terület szó zsargonná koptatását: miképpen válik sértővé „területre levinni” a szempontot (Szamba-hercegnő).

Máskor látszólag' tárgyilagosan, ismét más alkalommal humoros hatásra törekedve idéz elharapódzó nyelvtani hibákat: „Majd dudálva lesz" (Fényes pofa), „a hatkerületben van dolgom” (Bársony Kati), „Valámit le kell rendeznem, fiú” (Nemcsak kenyérrel.) Az ötvenes évek közepének nyelvi képét adja a Bársony Kati divatkifejezéseivel: dúrni, keccselni, egypár ruppóért, duma, csörögni tudás, kéglire, hanta.

Érdekesen és jellemző módon vezet át a nyelvjárások irodalmi tükrözéséhez egyik szereplőjének egyszerre népies s egyszerre városias mondata: „Szerény meglátásom szerint csak az időt pazallják, somfánál főznek viaszfazékban, ha fölkeresik." (Hófúvásban.) A juss című novellájának Szeged környéki beszédstílusa olykor tankönyvi példa a pozitív mondanivaló gyengítésére: „Ügy is köll, úgy röndöli a munkástestvériség”.

Igazán a dunántúli, a vasi népnyelvben otthonos. Szívesen idézi e nyelv kiejtésbeli sajátosságait: halladó gazdákról beszél, megjelenik nála a pógár öntudat rajza, furcsa nekifohászkodás illeti a „koíektív istent”. Ondva-mondva, böstörögve ballagnak Sohár Lidi vendégei a Tűzkereszt irodalmi forgatókönyve szerint; neszűdik valaki, más meg pampogtatta a pipáját, vagy figyelt, szamuklált, nézgelődött rüszülődik a nevetés; fötört, nyüzsgött, pityegett, máskor meg fürdik, viriböl, zsenyeg a szárnyas; kecel az ágy. „Ki beszél itt zalámbolásról?!” — kérdi valamelyik szereplője; elkaj47