Életünk, 1978 (16. évfolyam, 1-6. szám)

1978 / 1. szám - TANULMÁNY - Kőháti Zsolt: Igazságkeresőben (Urbán Ernőről)

szült kecskeszakáll ötldk szembe, kamukéró viselkedésről esik szó. Valahol kojtoló füst látszik, zabajnac bort isznak; csökött, poszera malac vagy paszkoncá természet, másoknak meg a habrigyálásuk hív ki rosszalló megjegyzést.

A Dunántúl és szűkebb hazája állandóan megjelenik költészetében, prózájában. Petőfies megindultsággal említi már első verseskötetében:

Te vagy a nyugovó nyoszolya, a könnyet-ivó keszkenő, pihenést egyedül te kínálsz, pitypanggal ékes Herpenyö.

Nemegyszer említi botanizáló, elmélyedő, „természetbolond" sétáit, melyek „nyolcszáz és valahány lepréselt virágot eredményeztek”. Lengyelországban ötlik tudatába: „réges-régen, ifjúságom hajnalán, amidőn kosárszám szedtem áfonyát a kőszegi erdőkben, csak azt a népi nevét tudtam, hogy ... bariszőlő."

Talán az írott malaszt-ban törnek föl a legmélyebbről a gyermekkor emlékei a „verslábakba gabalyodott” Tombáczban: „Az alléról K„ az a kisváros jutott eszébe Tombácznak, ahol gimnáziumba járt, és ahol a vársétányon és az állomásra kinyi- lazó sugárút mentén ugyancsak gesztenyék álltak.

Megannyi óriás és megannyi esztendőről esztendőre megismétlődő csoda: kora tavasszal a rügyek ragyogásával és a meztelen ágakat befelhőző zöld derengéssel, majd a kecses virágcsillárok millióival, ha az Irottkő ormára kitűzte már tengerzöld lobogóját május.

A meg-megzörrenő levelek ritmusára még egy vers faragásába is belefogott Tom- bácz.

Őszi verőfény, hej, te sugaras! örökké más és mégis ugyanaz erdeid üszke, szőleid bora, meg a gesztenyék vetkező sora, ahogy kéz-kézben vándorútra kél — hullni ha készen libben a levél."

Igazságkereső szenvedélyével, lírikus elérzékenyüléseivel nem ellentétes az a derűs önirónia, amellyel önmagát is a lencse elé állítja. Kritikusait is megerősíti, amikor legbensőbb énjéről tesz vallomást: „amilyen zárkózott, szemlélődő az alaptermészetem, talán a halőri vagy a virágkertészi pályát kellett volna választanom annak idején.” (Lánykérőben.) Ám éppen ez a „zárkózottság” talált kulcsot hősei, riportalanyai százainak világához. „Gyengém a népdal, főleg ha férfikórus előadásában élvezhetem" — árul el újabb „titkot” önmagáról (Egy kis lazítás.) Számtalanszor mintázza gunyoros-kedélyes ábrázolásban külsejét: „friss, jó egészséggel megáldott, mázsás testsúlyú egyén” ő (Palotaforradalom); a Meny asszony tánc-ban megkettőzi önmagát, s Pethő Miklós maszek szerelő, valamint a lakodalomban fölbukkanó Szerző egyaránt Vrbán vonásait hordozza: „Szép szál, jó kötésű alak” az egyik, „Csehov medvéje” a másik. A nagy kaland Gógán Barnája is „lomha, emberszabású medve", vagy szelídebben: „egy kissé már pohos, medve termetű, nyírott bajuszú” férfi. Másutt meg „otromba, emberszabású barázdabillegető” módjára imbolyog a konyhakert ágyásai között (A csodatévő kapa).

Ez a gyakori önarckép s a líraiság teszi — kedvelt jelzőjével — „emberszabásúvá” írásainak legjavát; enyhíti olykor a felületes vagy felületi látás torzító, elridegítő hangulatát.

1974. szeptember 15-e — halála — óta mindezek alapján ott a helye Urbán Ernőnek népünk emlékezetében s az irodalmi köztudatban is — további feladatképpen a kritika, irodalomtörténet számára —, mert bár egy kor társadalmát, művészetét a kiemelkedő művészek alkotásaiból ismerhetjük meg igazán, de nem kevéssé a „csupán” néhány csúccsal büszkélkedhető „kismesterekéiből”. Szocialista hagyományunk vállalható és továbbéltetendő örökségéről van szó Urbán Ernő esetében is.

48