Életünk, 1978 (16. évfolyam, 1-6. szám)
1978 / 6. szám - Erdész Gabriella: Judit megérkezik, A dívány (elbeszélések)
ERDÉSZ GABRIELLA Judit megérkezik Hósapka simul a tetőkre, mint a béke, amit csak elképzelni tudott. Erre az évre előre kigondolta a fehéret. Legkésőbb mostanra, legalább ide, a faluba. Indul a házba, az ajtó előtt a kőre fagyott jégen megcsúszik, és térdre esik. Judit kinyitja neki az ajtót. Nem is igaz, senki sem nyit neki ajtót. Csak benyomja ő maga és bemegy. A konyha üres, a vödörben tiszta, a lavórban koszos víz. Hát kezet mos és iszik, mind a kettőt lassan, szertartásosan, — védekezésül a magány ellen. A kisebb szobából, amit fűtenek és ahol Márton dolgozik és alszik, mozgolódás hallatszik. „Itthon van az öregasszony, itthon van és nem nyit nekem ajtót” — gondolja — „pedig hallhatta, hogy elestem.” — Nem tudom a jeget leszórni, mert a hamut behordanánk. Sóm meg nincsen idehaza annyi — mondja az öregasszony, amikor végre kijön. — Majd Judit. — Judit? — kérdi az öregasszony. — Igen, Judit. — Szeretném én már látni azt a Juditot. — Fogja. •— Már egy hete várja a fiatalúr azt a Juditot. — Majd megjön. Majd megjön, amikor a legnagyobb pihék fognak hullni. Csupa pihe Judit lesz. Fehér sapkában, ami az álla alatt gombolódik, egy gömbölyű gombbal, a szeme majd kiugrik a sapka alól, hó hull a tenyerére. Odatartja az arcát a hónak, meg a fiú tenyerének. — Fázom — mondja majd Judit. Akkor ő lehúzza a lány csizmáját. Aztán végig fogja melengetni a lábszárától a combjáig. Judit majd az ágy szélén ül, fehér huzat lesz az ágyon, nem, inkább a kockás, az, amit az öregasszony nyáron szokott használni. A függönyt nem kell elhúzni, a hátsó szoba ablaka előtt senki sem jár, nézhetik a havat. Judit fehér, akár a tél, és meleg lesz. A szálló pihék között fognak feküdni, mert egészen levetkőzteti Juditot. A sapkát csak legvégül fogja levenni róla, és akkor a haját simítja a tenyerével. Judit a párnának támaszkodik majd, félig fekszik, mint Olimpya. Csak éppen Judit meleg, egyértelmű és birtokolható. Az arcát nézi, aztán a havat, Judit egy szót sem szól. Ahogy a pihék egyre sűrűbben hullnak, úgy veszi majd egyre gyorsabban a levegőt, felmelegszik őhozzá meg a hóhoz, vele együtt hullámzik, néha kinyitja a szemét. Ő a végén, hogy egészen zsarnok lehessen, hátrakulcsolja a lány kezét. Utána rálehel a vállára. Lefújja róla a hópihéket, egymás után, a kockás párnára. A vékony aranyláncon, a nyakában medálnak hagy egy nagy pihét. 527
