Életünk, 1978 (16. évfolyam, 1-6. szám)
1978 / 6. szám - Horváth Péter: Láthatatlan metszéspontok (elbeszélés)
ritkák ezek a pillanatok, eddigi életében mindössze három ilyen akadt, talán. Mitha lehelet-közeibe került volna a halállal, vagy a szabadsággal, másképpen szólva: a történések elveszítették jelentőségüket, átadták helyüket a létezés érzékelésének, egy nehezen körülírható érzésnek, ami egyszerre jó és rossz, bár pontosabb, ha azt mondjuk: azzal az érzéssel kapcsolatban nem lehet ilyen kategóriákról beszélni, jó és rossz elveszítik értelmüket, mint ahogyan minden értelem elveszíti értelmét, nincs jel és jelentés, az ember feloszlik a mindenség- ben, együtt létezik a csillagokkal, a csillagok is ő, egy pillanatra végtelen sok forma közül választhat, ezért nem választ semmit, s a pillanat ellobbanása után gyávának és kifosztottnak érzi magát, valamivel később megnyugszik, elmúlik a szégyen és a szorongás: meg-nem-történtté gondolja az egészet, elemez és felülvizsgál, célszerű tetteket hajt végre, elfoglalja magát, s csupán ritka, áldott- átkozott éjszakákon álmodik hasonlót ahhoz a villanáshoz, amit felejteni akar, és mégsem feledhet. Ilona az anyja sárgarvirágos selyempongyolájábam hevert a sezlonon, félig leeresztett, szőke szempillái alól vastagodó derekú nővérét figyelte, aki az apjuk tréningnadrágjából szabott porronggyal törölgette a kulcsra zárt szekrényt, amiben Farkas Ernő a vadászfegyverét őrizte. Ilona penge vonalú szája mosolyra húzódott; arra gondolt, sose fog gyereket szülni. Magas, vállas fiú udvarolt neki, Vágó Pali, szakmája szerint kárpitos. Gyakran töltötte náluk az estét, a család tévét nézett, Vágó Pali udvarias félmondatokat váltott a család urával, miközben Ilona kitakart fenekét simogatta a sötétben. Ilona nem szerette őt hadari beszéde miatt, többször szakított vele, de a fiú alázatod volt és kitartó, így végül mindig összekerültek újra. — Megmozdult már? — kérdezte Ilona, és belelapozott az ölében heverő képesújságba. Klára felnézett, de nem felelt a húgának. Mondhatott volna igent, és mondhatott volna nemet is, a beszélgetésnek így is úgy is vége szakadna. A megválaszolatlan kérdés azonban összekötötte őket, a csönd a felelet lehetőségét tartalmazta, és Klára szerette az ilyen csöndet, a hangok ígéretét. Klára nem volt gondolkodó, dialektikus gondolkodó pedig éppenséggel nem, az elfutó napok elkülönülő helyzetek és időegységek halmazának tűntek a szemében, nem hitt a következményekben, noha hatodik hónapja hordta a terhét, egy szerelem, vagy talán pontosabban szólva egy szerelemnek mondott kapcsolat következményét. Klára nem tudott úgy hazudni mint a húga: könnyedén, magától értetődő célszerűséggel és bizonyos örömmel. Ilona mindig tisztában volt azzal, hogy hazudik, a hazugságot szórakoztató és hasznos tettnek találta, elragadó bájjal művelte, finoman és könyörtelenül, mint aki önmagát sose csapja be. Klára mindig igazat mondott, igazat akkor is, amikor a férje arcába nézve kikerekítette dió-barna szemeit, és azt mondta: igen. Igent mondott és „szeret- lek”-et, de érezte magában az érintetlen, hallgatag csendeket, mintha lusta, hatalmas folyamok keringenének benne, hullámtalan, fegyelmezett vizek, rombolni és építeni egyaránt képtelen erők, álomba varázsolt, körbe mozgó áramok. „Igen, nagyon jó!” — engedett az unszolásnak, nézve a fölébe hajló csapzott fejet, az elrajzolódó vonásokat. Szerette ezt a nyöszörgő, félrebeszélő embert, megértette őt, bár csodálta azt a furcsa, keserű küzdelmet, amit a férfi folytatott az ő kitárulkozó teste fölött; mert küzdelemnek, szomorú és kétség- beesett viaskodásnak gondolta a szeretkezést, és minden erejével és tapasztalásával azon volt, hogy megkönnyítse a férfi dolgát. Amikor az megremegett 520
