Életünk, 1978 (16. évfolyam, 1-6. szám)

1978 / 6. szám - Horváth Péter: Láthatatlan metszéspontok (elbeszélés)

végre, és kimerültén elnyúlt az ágyon, arcát a nő vállgödrébe temetve, Klára megkönnyebbült: úgy érezte, segített a férjének valamiben, amit nem értett. Szerette ahogy a férfi szuszogva, fel-felhorkantva aludt mellette, ilyenkor gyereknek látta, felnőtt arcú kamasznak, akinek szüksége van őrá. Ennek igazán örült, boldoggá és alázatossá tette ez az érzés, fontosnak, kiszemeltnek érezte magát. De nem tudott elaludni. Véresre rágta az alsó ajkát, minden láthatatlan pörsenést sebbé kapart az arcán anélkül, hogy érezte volna mit tesz magával. És nem értette miért nem jön érte az álom, miért veti őt ki magából az éjszaka. Nyitott, semmibe néző szemmel feküdt, hallgatta a csönd neszeit, megpróbálta kitalálni a hangfoszlányok pontos eredetét, elképzelte az időt másodpercekre szabdaló ébresztőóra számlapján a számokat, a nagy és a kismutatót, a csipkefüggöny mögött neszező legyet, a megreccsenő padló mintáját, s a távolban elfutó országutat, de hamar kifáradt, gondolatai ellustultak, hallása eltompult, csak a fülében doboló vér zúgását hallotta: mintha a mélyben rejtőző folyamok mormolása megtöltené a barlangrendszerek alagútjait és kupoláit, s a sötét, vak folyók felágaskodnának a feketeségben.

Ilona megértette, hogy nem kap feleletet, kinyújtózott a könnyű pokróc alatt, és cigarettára gyújtott.

— Mondtam már, hogy ne dohányozz ittbent! — szólt rá az apja, letelepedve a horgolt terítővei letakart asztal mellé. — Anyátök nem bírja a füstöt.

Ilona pillanatképet készített a keresztrejtvénye fölé görnyedő nagydarab, piros arcú férfiról, aki a hétvégeken ugyanabba az erdőbe járt vadászni ugyanazokkal az emberekkel, akik miatt húszegynéhány éve kötelet tett az aktatáskájába, és két napig bolyongott a tenyérnyi erdőben, hogy megfelelő fát találjon. Két nap múlva hazajött, egy szót sem szólt, megevett két szál kolbászt, megivott egy üveg bort, és nekilátott, hogy megcsinálja a lányait. Mindezt anyuka mesélte azon a napon, amikor Farkas Ernő megvette a vadászpuskáját, és közölte hogy beállt a társaságba.

— Igazán eloltsam? — Ilona az anyjához fordult. A ceruzavékony, puf- fadt hasú, elrajzolt arcú nő, akitől Ilona kegyetlen, szépvonalú száját örökölte, leült a zöld fotelba, és sírvafakadt. — Cirkusz! Kész cirkusz! — Ilona elnyomta a cigarettát a ragyogóra pucolt kristályhamutartóban.

— Még nem mozdult meg. — Klára belenézett a húga kiismerhetetlen kék szemébe: miért bántod őket, talán ilyesmit akart közölni a tekintete. Ilona megvonta a vállát, és tovább lapozott a képesújságfoam. Klára sarkonfordult, kiment a kertbe, és sokáig bámulta a háztető gerincén sétáló kövér galambokat a szürkületben.

A hosszú, meszelt falú házban már mindenki aludt, amikor a férfi megérkezett. Benyitott a nehéz tölgyfakapun, lábujjhegyen osont el az udvari szoba ablaka alatt. A tornácon letette a táskáját, beleszagolt a levegőbe. A kert aljából eperszagot hozott a szél.

Amikor a rendőr felébresztette a vonaton, dadogni kezdett: nem, igen, dehogy, dehogynem. A tárcáját nem találta. „Sajnálom” — mondta a rendőr. Amikor beléptek az őrszobára, a nő egykedvűen állt a falnál. „Felismeri?” A nő el- vigyorodott: „nyögje már ki!”. Csak bólintani tudott. Visszakapta a tárcáját, aláírta a jegyzőkönyvet. Az ajtóból visszanézett a nőre. A nő vékony, szomorú arca szelíd volt, mindent értő lázas kutyaszem tekintett ki belőle, a férfi egy pillanatra megtorpant: hazudtam, én adtam neki a tárcát, akarta mondani,

521