Életünk, 1978 (16. évfolyam, 1-6. szám)

1978 / 6. szám - Csaplár Vilmos: Koralista történet az ezerkilencszázhetvenes évek első feléből (elbeszélés)

dom, hogy ő az. Régebben meg szokta kérdezni, szeretem-e a „papát”. Én mindig megesküdtem neki, hogy nem szeretem.

— Miért nem szereted? Rendes ember.

— Maga ismeri?

— Egyszer-kétszer beszélgettünk.

— És mitől rendes ember? Attól, hogy soha semmiben nem vett részt, így mindenkit túlél, talán még engem is?

— Fölnevelt benneteket. És amikor megtudtad, hogy nem az apád, ezt még jobban méltányolni kellett volna. A nővéred például...

— Szóval, maga már beszélt a nővéremmel? Méghozzá ilyesmikről.

— Nem. Nem kifejezetten. Egyszer összetalálkoztam vele és a nővéreddel az utcán. Apró jelekből következtettem. Csak ne csodálkozz! Igen, beszéltem vele. De gondolom, bár megállapodtunk tegnap, hogy erről nem faggatlak, nővéred segített abban is. hogy engem megtalálj.

— Talán éppen maga kérte meg rá? Jól van, tartsa meg a válaszát! Különben igaz, De az nem igaz, hogy ő fölnevelt. Enni adott meg ruhákat vett, ennyi az egész. Sokat dolgozott ránk, s mivel neki nem született gyereke, talán szeretett is bennünket. De én mindig egyedül voltam! Mindig is azt éreztem, hogy nekem nincs családom, és hogy én mindenkinek idegen vagyok.

— Meglep, amit mondasz. Elszomorít.

— Maga csak ne lepődjön meg! És ne szomorkodjon! Mit gondol, itt volnék most, ha nem így lett volna? Eljöttem volna-e magához, és kerülhettem volna-e ilyen állapotba, ha nem szenvedtem volna egész életemben valaminek a hiányától? Vagyis valakinek a hiányától.

— Értem, értem. Ne haragudj, hogy ilyen butákat mondok.

— Csak ne vonuljon vissza! És ne kérjen bocsánatot! Nem áll jól magának. Inkább árulja el végre, hogy miért néz rám egy ideje egészen másként, mint eddig.

— Hogy?

— Ábrándosán. Ami egy magafajta öregembernél majdhogynem gusztustalan.

— Gondolod?

— Elég volt ebből a... jámborkodásból! Különben, néha nagyonis szigorú az arca, de ez is idegesít, mert nem őszinte.

— Zavarba hozol.

— Dehogy hozom zavarba! Kisfiú vagyok én ahhoz! Még mindig nem mondta meg, miért változott meg a nézése.

— Nem tudom, mire gondolsz.

— Nagyon nyugodtnak akar látszani, de én rájöttem ám, hogy nem nyugodt! Azt hiszi, most már minden alól kibújhat? Azonnal mondja meg!

— Nem tudom, mire gondolsz. Hacsak nem azt vetted rajtam észre, hogy beszélgetésünk ideje alatt... többször is eszembe jutott apád, aki ugyanilyen nyugtalan, tépelődő fiatalember volt. Csakhogy akkor, a fasizmus készülődésének idején dönteni kellett. Akár családdal, hagyományokkal is szembefordulva, kétségek közt őrlődve, dönteni. Méghozzá, helyesen dönteni! És ő csatlakozott a mozgalomhoz. Nagy utat tett meg. Ez jutott eszembe, ahogy téged hallgattalak.

— Szóval, nem beszél? Hát majd én beszélek, kiugrasztom a tettetett nyugalmából, elhiszi?... Maga először azért hallgatott, mert úgy gondolta, túl frissek még a történtek, jobb, ha vár... Ne szóljon közbe!... De balszerencséjére várt! Mert amikor már beszélni akart, nem tudott mit mondani. Nem azért óva509