Életünk, 1978 (16. évfolyam, 1-6. szám)
1978 / 6. szám - Csaplár Vilmos: Koralista történet az ezerkilencszázhetvenes évek első feléből (elbeszélés)
toskodik, mert az én „hasznomról” van szó, hanem mert már nem tudja, hogyan elmondani a történetet! És ezt próbálja józanság és nyugalom mögé rejteni... Ne szóljon semmit, most már ne szóljon! Lelepleztem, legyőztem!... mit érek vele, mondja, mit érek én ezzel a győzelemmel? Beszéljen már! Nem látja, menynyi mindent összehordok, csakhogy végre szóra bírjam!... Mikor szánja el magát, hogy bevallja, hogy MAGA AZ APÁM?!... Edit nem vette észre, hogy válltáskája lefelé kezdett csúszni, a mozdulattól, amellyel a falnak dőlt meglepődésében. Utána nyúlt, de már késő volt. A táska hangos csattanással zuhant a padlóra. Benn rögtön meglódultak a bútorok, reccsent a padló, és Editnek annyi ideje se maradt, hogy fölegyenesedjen: vastag fekete szemöldökű, fehér hajú férfi fogta a karját vasszorítással. Edit rémülten meredt az arcra, melyet egy orrtól a bal fül felé kanyarodó forradás valósággal kettétört. — Kicsoda maga? — ordította a férfi. — Mit keres itt?! A lány könyöke meg-megvonaglott, keze élettelenül lógott a padlón heverő táska fölött. Ebből a félig álló, félig hajoló helyzetből, melyben a férfi tartotta, csodálkozva nézett Sebestyénre, aki ki se jött a szobából: a nyitott ajtón belül maradt és hallgatott. — Gyerünk! Mondd meg, kinek a megbízásából hallgatóztál! — üvöltötte a férfi. Sebestyén csak állt a szoba ablaka felől ömlő világosságban. A férfi észrevette, hogy a lány a másik markában szorít valamit. Elkapta ezt a karját is csuklónál, a táska fölött csüngő kezet viszont ugyanabban a pillanatban elengedte, s szabaddá vált kezének ujjaival a lány öklébe akaszkodott. Edit fájdalmasan nyöszörgőtt, de ellenállt a támadásnak. Sebestyén még mindig nem mozdult, nem szólt. Egyszer csak Edit nem bírta tovább. Ujjai elernyedtek, s a padlóra hullott a kabalakutya. Csönd volt, csak a férfi és a lány lihegése hallatszott: mind a hárman az összelapított műszőrme állatot bámulták. A férfi arcán ezalatt különös változás ment végbe: vörösen tüzelő forradása elfehéredett, szája félszeg mosolyra húzódott, s szinte alázatosan nézett előbb a lányra, aztán Sebestyénre. Sebestyén arcán újra ott volt az a kifürkészhetetlen gunyorosság, amelyet Edit nagyonis ismert, s amelytől szinte félt már. Még most se szólt semmit. A lány gyorsan fölkapta a táskáját1, s amikor visszaegyenesedett, kitört belőle a zokogás. Fájó ujjait, melyet a férfi szétfeszített, a szájához emelte. — Nem, nem! — rázta a fejét. — Nem szoktam én hallgatózni! — Az ajtóhoz ugrott, kizárta, fölrántotta, és rohant végig a folyosón, neki a lengőajtónak, le a lépcsőkön. — Hova szalad, kislány? — szállt a férfi elkínzott hangja pár perc múlva az udvar üres gödrében. — Jöjjön vissza! ősz volt, vasárnap délután, Edit is ott haladt a járókelők között városunk egyik sétáló utcájában. A fiatalembert, akinek a karjába a karját fűzte, Tatai Endrének hívták, ötödéves volt az Orvostudományi Egyetemen, és egy idő óta, ha a jövőre vonatkozó terveiről beszélt, mintegy véletlenül, át-áttért többes szám első személyre. Edit, aki már elvégzett két évet a Közgazdasági Egyetemen, ilyenkor érezte, hogy forró lesz az arca, mégis úgy tett egyelőre, mintha nem hallaná. A sétáló utca vége felé jártak, amikor a lány megtorpant. 510
