Életünk, 1978 (16. évfolyam, 1-6. szám)

1978 / 6. szám - Csaplár Vilmos: Koralista történet az ezerkilencszázhetvenes évek első feléből (elbeszélés)

— Mit szólna hozzá, ha megnősülnék?

— Megnősülnél? No, ez talán nem is ártana.

— Maga szerint egy nő tudja követni a férfit? Képes megérteni egyáltalán egy nő egy férfit? Miért néz így rám? Valami baj van?

— Nem, nincs ... Gondolkodom a kérdéseden.

— Ne gondolkodjon. Ügyse nősülök meg.

— De hamar eldöntötted ezt is!

— Csak ne gúnyolódjon! Ne éljen vissza azzal, hogy ilyen állapotban eljöttem magához, mert már nem bírtam tovább, és őszinte vagyok, nem törődve azzal, hogy milyen lesz a hatás. Gyűlölni fogom, bár lehet, hogy ez magának nem számít... Ilyennek, amilyennek most lát, még soha senki nem látott! Nem is fog. Még maga se! Ez az utolsó alkalom!...

— Mit csinálsz! Tedd le!

— ... Utolsó, érti? Undorodom a beszédtől. Minden szétbomlik.

Edit roppanást hallott, aztán újra kiáltott a férfi: — Mit csinálsz? — Megint arrébb lökődött az az asztal vagy fotel a padlón, és közben Sebestyén borzasztóan izgatott, elfúló hangon tovább beszélt. — Dehogyis érti! Hallja a büszkeséget? Ezt a rohadt büszkeséget! — Valami leesett. Ugrottak, dobogtak. — Nyugodj meg! — mondta a férfi tompa, tehetetlen hangon. — Állj föl! Próbálj megnyugodni! Rettenetes! — A büszkeségemet — fuldoklóit Sebestyén —, ami mindent eltorzít! Hallotta?

Edit végre megmozdulhatott. Visszahátrált a folyosóra nyíló ajtó felé. Táskája nekicsapódott az utazóládán felejtett kalapnak, lesöpörte a padlóra, de a szoba zajai most mindent elnyeltek. Már nyomta a kilincset, másik kezével éppen a kulcsot akarta elfordítani. Ekkor a szobára újra rászakadt a csönd.

Percekig semmi nesz nem jött. Megmozdult egy bútorláb a padlón, kaparva, reccsenve. Kárpitozás rugói nyiszorogtak.

Végül a férfi még kissé fojtott, de már újra nyugalmat sugárzó dörmögése törte meg a hallgatást. — Hol is hagytuk abba?

Rugónyiszorgás volt a válasz. Aztán mégegy.

A férfi megismételte a kérdését: — Hol is hagytuk abba? — Majd pár pillanatnyi várakozás után maga felelt rá. — Ott, hogy miért nem nősülsz meg. — De mintha hirtelen megbánta volna, hogy visszatérítette az előbbi irányba a beszélgetést, köhögni, mozgolódni kezdett, és azt mondta. — No, hagyjuk is! Az ilyesmit ki tudja, igaz?

Sebestyén azonban rögtön lecsapott: — Kényelmetlen magának ez a téma? Miért néz olyan furcsán megint? .

— Nem kényelmetlen. Miből gondolod?

— Most meg olyan szigorú lett az arca, miért? Maga szerint anyám elhitte, hogy az apám kém volt? Jugoszláv vagy angol?

A válasz csak hosszú hallgatás után jött. — Nehéz idők voltak azok. És éppen a közelállók tudtak a legkevesebbet.

— Szóval elhitte. Sejtettem. Különösen, amióta tudomást szereztem a maga létezéséről, és az is kiderült, hogy nem akarják, hogy találkozzunk. Azt persze nem gondoltam, hogy ebben a titkolózásban maga is benne van. Én azt hittem, hogy ha magával beszélhetek, minden megoldódik egyszerre. Tudja, mi az érdekes? Hogy ha apámról álmodom, ugyanolyan homályosan beszél, mint maga.

— Szoktál róla álmodni? Hiszen két éves se voltál, amikor utoljára láttad.

— Az mindegy. Megjelenik, de jóformán nincs is senki előttem. Csak tu508