Életünk, 1978 (16. évfolyam, 1-6. szám)
1978 / 6. szám - Csaplár Vilmos: Koralista történet az ezerkilencszázhetvenes évek első feléből (elbeszélés)
— Hogy kísérne figyelemmel, amikor ki sem mozdul itthonról, maga mondta. — Ez csak mostanában van így. Mióta betegeskedem. — Na jó, mondja meg, mire várt akkor, mikor „figyelemmel kísért” és mire vár még mindig! Most, amikor én jöttem el magához. — Sok mindent tudni akarok még rólad. — Hát nem tud? Azt mondta, figyelt. — Igaz, egyet s mást tudok, de téged akarlak hallani. — Engem? Ilyen kíváncsi? — Nem tagadom, kíváncsi is vagyok. Minden öregember kíváncsi, azt mondják. De nekem más okom is van. — Milyen más oka? — Előbb már említettem. Az óvatosság. — Megint ezzel jön! Körülményeskedik, hogy közben kifigyelhesse az embert. Aztán félrevezeti. Miért van szükség erre a titkolózásra? — Ez nem titkolózás. Nekem is nehezebb a dolgom így, de a te érdekedről van szó. — Megint ravaszkodik. Mondja el az igazságot, ahogy történt, és ne kön- törfalázzon tovább! — Nem értesz! Az az igazság, amire te gondolsz, mindössze egy történet, amit sokféleképpen értelmezhetsz. — Igen! Ezt a történetet akarom hallani! A többit bízza rám! — Éh azt szeretném..., hogy apád tragédiája ne a károdra váljék, hanem a hasznodra. Nem egészen jól fejezem ki magam, de talán érted, mit akarok mondani... Ez volna apád kívánsága is. — Az igazság minden körülmények közt igazság! És amit maga csinál, az már kimeríti a hazudozás fogalmát, legalábbis megközelíti. Hát nem bizonyítottam be, hogy jogom van megtudni mindent, éppen azzal, hogy én találtam meg magát a magam akaratából és a magam erejéből? — De, hogyne. Őszintén örültem is neked. Tegnap, amikor följöttél, bemutatkoztál és elmondtad jöveteled célját és a magyarázataidat, megvallom, először nekem is ez volt a véleményem. Nagyon jó benyomást tettél rám, és ezt utólag se vonom vissza. De aztán elkezdtünk beszélgetni. — És? — És elbizonytalanodtam. — Szóval, ráadásul még én vagyok az oka! Mitől „bizonytalanodott” el? Erre talán felelhet most mindjárt, és nem kell „várnia”. — Különös dolgokat mondtál. Magabiztosnak akartál látszani, ugyanakkor minden gondolatod tele volt ellentmondással, és hogy úgy mondjam... céltalannak látszó kacskaringóval, ami a jelek szerint téged is idegesített. Állandóan támadtál, mégis minden mondatod visszavonulás volt. Nagyon veszélyes állapod ez! — Akkor is jogom van tudni az igazságot! — Nem te magad jelentetted ki tegnap, hogy két dologra jöttél rá mostanában: először, hogy az igazság nem győzedelmeskedhet, másodszor, vagyis később, magáról az igazságról is kiderítetted, hogy nem létezik. Pedig én csak aziránt érdeklődtem, hogy mik a terveid arra az időre, ha elvégezted az egyetemet. Ezzel a ... nem is tudom, hogy fejezzem ki magam ... ezzel a bőbeszédűséggel te magad hívtad föl a figyelmet a zűrzavarra, ami benned lakik. És 503
