Életünk, 1978 (16. évfolyam, 1-6. szám)
1978 / 6. szám - Csaplár Vilmos: Koralista történet az ezerkilencszázhetvenes évek első feléből (elbeszélés)
így nemhogy megbántam volna, hogy nem kerestelek meg előbb, hanem még a továbbiakra vonatkozóan is gondolkodóba estem. — Ügy! Azt akarja mondani, hogy mivel nem tudok semmi biztosat, el is játszottam a jogomat, hogy az igazságot megismerjem? Én tehetek erről? Nem maga, akinek már évekkel ezelőtt meg kellett volna keresnie, és el kellett volna mondania mindent? Akkor most minden másképp lenne!... Még mindig nem érti, hogy maga egy... — Várj, még nem fejeztem be! És amikor én a te, számomra nagyonis ködös érvelési módszeredet tudomásul véve, a saját fogalmaidat használva ugyan, de megpróbáltalak megállítani és visszafordítani, és azt kérdeztem, hogy vajon lemondhat-e az ember arról, hogy kiismerje és legyőzze magát, ily módon „az igazság győzelmét” segítve a világban, akkor te azt felelted, hogy igenis, lemondhat erről bizonyos körülmények között! És amikor megkérdeztem, hogy ugyan milyen körülmények azok, amelyek közt az ember lemondhat erről és le is tud mondani, akkor te arról kezdtél el beszélni nekem, hogy szerinted a reménység biológiai állapot... hogy is mondtad? ... „... a friss, fiatal sejtek, a fejlődésben levő testek tévedése, öncsalása, amivel saját létezésük értelmét és a rendeltetésüket hirdetik...” Jól idézek? — Igen! Ezt mondtam! Cáfoljon meg, ha tud! Nem cáfolt meg, csak hallgatott! Azt hiszi, nekem könnyű volt ezt kimondani? Vegye tudomásul, hogy nagyonis megszenvedtem a véleményemért! — Megszenvedtél? — Igen! Jobb lesz, ha nem gúnyolódik! Maga semmit se tud rólam! — Azt mondod, megszenvedtél? Hát figyelj ide! Elmesélek valamit. Akkor történt, amikor ... engem is letartóztattak ... Egyszer kínzóirfi már olyan régóta morzsolgatták a heréimet, hogy fájdalmat már nem is éreztem, csak any- nyit fogtam föl a helyzetemből, hogy mulatnak rajtam, amiért soha többet nem lehet gyerekem. És akkor magamban én is elkezdtem velük nevetni. Valahol legbelül. Érted? Akkor ez volt a reménység. Ennyi volt, de volt! Bár merőben ellentmondott az akkori „biológiai állapotomnak”. Edit tágra nyílt szemmel meredt — csak most ismerte föl, mire is — egy turista bakancsra, amely mellé ezüstös fémveretű szögesbotot támasztottak a falnak, aztán tekintete átugrott egy széleskarimájú kalapra, amelyet az utazóládán felejtettek valamikor és ott porosodott, aztán észrevette azt is, hogy az utazóládán fakó papírvignetták egykor volt szállodákat hirdetnek. Szeme kezdte meglátni az apró részleteket is, és pillantása úgy rohant a kabátokról a kalapra, a kalapról az utazóládára, a pántokra, vignettáról vignettára, aztán egy vasalódeszkára, melyen ülő kutya alakú foltot égettek, végül föl a falra, mint a bivalyok rohanhattak — most már el tudta olvasni a trófeák alatti írást is — í910-ben és 1912-ben Tanzániában, amikor bizonyos Kokas Antal puskájával üldözőbe vette őket, és ez a Kokas Antal talán azonos volt a lassan fölis- merhetővé váló, paszományos ünneplőben feszítő, halhólyagbajszú férfival, aki az óarany színű keretbe foglalt festményből nézett le szigorúan, mint a trófeák lukszeme. Edit szédült. Bemegyek és megmondom, hogy én lélegeztem. — Igen, tudom — úszott Sebestyén hangja. Szorosan hozzányomtam magam, mert végre eljött az ablaktól és leült mellém. Miért sírsz? kérdezte. De még előbb, Csilláéknál. Csak ömlött az eső. Ő lesz az? Meztelen sarkak dobbantak a padlón. Földőlt egy üveg, és bor löty- tyent a lábamra. Forró volt a szakálla, ahogy támaszkodva, hozáértem. Aztán 504
