Életünk, 1978 (16. évfolyam, 1-6. szám)
1978 / 6. szám - Csaplár Vilmos: Koralista történet az ezerkilencszázhetvenes évek első feléből (elbeszélés)
kadtam. Ha tudná, hogy mennyire vártam már! Nem is emlékszem, hogyan kezdődött, de egyszer csak éreztem, hogy jönnie kell, szóval, hogy valaki és én, és attól fogva vártam, és attól fogva minden egészen más lett, mert számítani lehetett rá, hogy talán már holnap, vagy esetleg még ma, és amikor reggelente fölébredtem, rögtön az jutott az eszembe, hogy talán éppen aznap ismerkedem meg valakivel, akibe majd szerelmes leszek, és mindig végiggondoltam még az ágyban fekve, csukott szemmel az ismerőseimet, az osztálybeli fiúkon kezdve, de senkit se találtam köztük. Miért sírsz? kérdezte. Végre eljött az ablaktól, odaült mellém. Hirtelen megszűntek a lépések, Edit azonnal megállt. Aztán a fiú olyan váratlanul vágódott ki a lengőajtón, hogy amikor Edit a falhoz lapulva, újra megindult fölfelé, és a rövidülő-halkuló nyikorgásokkal még mindig lengő üvegajtón át kilesett a folyosóra, éppen csak meglátta, melyik lakásban tűnik el Sebestyén. Csönd lett megint. Süvített a szél a kormos darabokra hasadozó kémények közt, mozgatta a televízió antennákat, valahol letört egy darabot a kúpcserepek malterragasztásából, és végiggörgette a tetőn, mintha cimbalmot ütöttek volna. A pincér aprópénzt pergetett a mellettünk levő asztalon, egy kétforintos nekigurult a pohárnak, pengett. Paradicsomlé vörös sara a pohár oldalán. Sebestyén görnyedt fölsőteste, ahogy térdét kiszabadítja az asztalláb és a szék közül, hívja a pincért. Hová mész? Dolgom van. Akkor miért találkoztunk? Ezt nem lehetett tudni előre, majd telefonálok holnap. Olyan izgatott vagy. Esetleg nem holnap, csak holnapután. Mi történt? A pincér ujjai közt húszforintosok lógtak, mint valami... csak lógott a vérfoltos lepedő, és úgy éreztem, vége és nem lesz akit... ugrott ki az ágyból, jajj, hagyjuk már ezt! Végigsurrant a folyosón az ajtóig, mely Sebestyént elnyelte. Névtábla nem volt rajta, de valamikor lehetett, látszott a helye még. Edit közelebb lépett az ajtóhoz, hátha kiszűrődnek hangok, amiből megtud valamit: arcát már majdnem a keskeny receüveg ablakot védő vasrácshoz nyomta, de sem hang, sem mozgás nesze nem hallatszott. Bőre, szemgolyói érezték a vasból és a fából áradó hideget. Mit szól ehhez Csilla, ha elmesélem! Fönn a tetőn valami járt, s amikor villámgyorsan odafordult, mintha körben a folyosók elfüggönyözött ablaksorai mögül őt figyelték volna. A szomszédos ajtóban megzörrent a kulcs a zárban. Edit akkora erővel nyomta magát a vasrácshoz, hogy az ujjnyi rés a két ajtószárny közt, melyet mindjárt fölfedezett, amikor az ajtó elé ért, váratlan kattanással szélesre nyílt: benn találta magát egy homályos előszobában, melyben bivalytrófeák csontfeje derengett a falon, lukszemükkel a belépőt nézve. Öaranyszínű keretben megbámult festmény sötétlett, alatta pántos utazóláda állt. Edit tapogató keze a szakadt bőrbevonat megszáradt, fölkunkor odó darabjait érintette: gyorsan visz- szahátrált az ajtóhoz. De aztán csak behajtotta a szárnyat, s újra beljebb merészkedett. Beszéd hallatszott. Olyan gyorsan történt az egész, hogy késő Jett volna kiosonni: lépés reccsent a padlón és a szobákba vezető ajtók közül az egyiknek már nyomták is lefelé a kilincsét. Kijött valaki. Lassú, mélyzengésű, kenetteljes férfihangon szólalt meg, kérdéséből mégis izgatottság érződött: — Ugye egyedül jöttél? 500
