Életünk, 1978 (16. évfolyam, 1-6. szám)

1978 / 5. szám - SZEMLE - Csürös Miklós: Bertók László: Így élt Vörösmarty Mihály

a házasságról szóló lapokat vagy a Petőfivel és nemzedékével való kapcsolatnak az ismert konfliktus ellenére megindító és máig példamutató történetét is. Bertók nem növeszti Vörösmartyt a korszak tévedhetetlen hősévé vagy éppen „vezér költőjévé”, de kétségeivel, kríziseivel, emberi botlásaival együtt egy nagyszerű mozgalom „költő- vezérének” láttatja, akinek érdemét csak növeli, hogy a negyvenes években önzetlenül utat nyit a nála fiatalabbaknak, közülük is főként a legméltóbbnak, Petőfinek.

Ez a Vörösmarty azért modern jelenség, „mai ember”, mert „a szó legnemesebb értelmében együtt lélegzett korával”. Az efféle tételek persze akkor nyernek eleven, meggyőző igazságtartalmat egy életrajzhan, ha mintegy az előadott tények logikájából következnek, ha maga az ábrázolás sugallja és érzékelteti a kiemelkedő személyiség és a kor közötti mély belső kapcsolatot. Bertók módszere, ahogyan Vörösmartyt a napóleoni háborúk utáni évtizedek bonyolult viszonyai közt s velük kölcsönös egy- másrahatásban bemutatja, a feladat alapos átgondolásáról és hiánytalan megoldásáról tanúskodik, e tekintetben, az így élt sorozat jónéhány más kötetével együtt, saját korábbi Csokonai-könyvét is túlszárnyalja. Nemcsak politikai eseménytörténetet ad (bár ez is nélkülözhetetlen föltétel a költő megértéséhez), hanem a nemesi liberalizmus eszméinek sorsát, alakulását is megmutatja a változó időben; nemcsak a korabeli irodalmi (és színházi, sőt tudományos) élet viszonyait foglalja össze tömören és érzékletesen, az irodalmi szalonok, a könyvkiadás, a kritikai csatározások vázolásától az írók utáni rendőri kémkedés illetve a politika és az irodalom hatékony, értékes ösz- szefonódásának adataiig és a szellemi élet nemzedékváltásainak tanulságos példáiig, hanem a korízlés és -stílus változását is nyomon követi, plasztikusan érzékeltetve a klasszicizmus meg a romantika, később pedig a romantika meg a népies és realista törekvések egymásra következését, szükségszerűségét. Gazdag magyarázat segít megérteni — többek között — Vörösmarty romantikájának kibontakozását: „helyzete, gondolat- és érzésvilága (...) tele ellentmondásokkal”, „Valóság és álom feszül benne” — olvassuk a nevelősködésre kényszerülő ambiciózus költőjelölt személyes motívumairól; „Igény, példa és alkalom” együtt támogatja első nagy vállalkozásában, a hősi múltat élesztő honfoglalási eposz megalkotásában; egy tágafob körön a szentszövetségi reakció ellen tiltakozó külföldi romantikusok rokonaként látjuk A három egyesült fejedelmekre költőjét; végül Kisfaludy Károly vezetésével az 1820-as évek fiataljai irányzattá fejlesztik és tudatos küzdelemben viszik győzelemre új mondanivalójukat és látásmódjukat. Bertók még arra is ügyel, hogy az irányzatok belső összefüggéseit, kontinuitását jelezze; tudja, hogy Vörösmarty a romantika felé tájékozódva sem feledte a „klasszicista költői mesterektől, Virágtól, Berzsenyitől és a többiektől tanultakat”, viszont a népiesség csíráját, kezdeményét már a romantikában — és a költő fiatalkori dunántúli élményeiben — gondosan regisztrálja, szinte belső föltételeként a korral haladásnak és a művészeti irányzatok összegező elsajátításának.

Bertók írói életrajzot írt, nem korlátozott célú, didaktikus-iskolás értelemben vett „ifjúsági” munkát, de nem is tudományos monográfiát. Műelemzésre, esztétikai és poétikai részietekben való elmélyedésre kevés a tere; így is jól érzékelteti e líra megszűrt, közvetett személyességét, fenséges és magasztos jellegét, frappáns összefoglalást ad számos költői alkotásról, biztos ítélettel válogatja meg idézeteit, merészen, mert alapos megfontolás után emeli ki a bőséges termésből a „talán legszebb” népies műdalt, balladát, szerelmes verset. Látványos aktualizálás, későbbi tendenciák erőszakolt visszavetítése nélkül villantja föl a „modern”, századunk líráját előlegező költő arcélét a Haragszom rád disszonáns szerelem-élménye vagy A vén cigányt jellemző zaklatott, „egymás mellé igézett költői képek, az örökös háború morajából kicsapódó emberi kiáltások” kapcsán. A könyvet mégis a személyiség- és a korrajz igénye dominálja, a portrénak egészéiben s közvetve kell magyaráznia a költői, drámaírói, kritikai stb. munkásságot. A világos szerkezet, a hol szépprózai igényű, hol esszéisztikus nyelv, az életrajz fölhasznált elemeinek motivikus megkomponálása (elég itt a Barabás Miklós nyomán acélba metszett 1836-os arcmás és a Tiegde János-féle kései fénykép leírásának ikonográfiái kontrasztjára utalnunk), egyszóval majd minden módszerbeli, elrendezési, stiláris fogás vagy eszköz a vállalt feladathoz illeszkedik, az életút értelmező, de nem egyszerűsítő megvilágítását szolgálja. Ezt a szándékot a sorozat sa473