Életünk, 1978 (16. évfolyam, 1-6. szám)
1978 / 5. szám - SZEMLE - Csürös Miklós: Bertók László: Így élt Vörösmarty Mihály
is a javához tartozik a marxista irodalomtörténetírásunk 1945 utáni első korszakát fémjelző nagymonográfia-sorozatnak. Van, aki két, van, aki három Vörösmartyról beszél, Babits külön tárgyalja az „ifjút” és a „férfit”, Schöpflin szerint (1907-ben írja) leginkább „az öreg, beteg Vörösmarty” áll közel a mai ember „ellentétektől szaggatott, diszharmóniák közt vergődő, bénulásában időnkint görcsösen föllobbanó” leikéhez. Eleinte munkásságának nemzeti jelentőségét domborították ki méltatói, később a lényéhez fűződő pszichológiai és metafizikai rejtélyek fölfejtése került előtérbe, majd a korabeli társadalmi és politikai mozgalmakkal való kapcsolatainak föltárása lépett elő a kutatás eminens feladatává. Így hol a Szózat hazafias pátoszát, hol az Éj monológjából áradó kozmikus szorongás pesszimista romantikáját emelték ki az interpretációk, hogy azután a hazai — nemesi osztálybázisú — liberalizmus bizakodó és válságos ideológiai hangulatait egyforma érzékenységgel tükröző költészet koncepciója váltsa föl a korábbi fölfogásokat. Bartók László új Vörösmarty-életrajza okosan és mértéktartóan használja föl a gazdag irodalmat, de leginkább azért sikerül nagynevű elődei után is újszerűt, érdemlegeset mondania hőséről, mert a sokszínű, minden korszakban más-más aspektusát fölragyogtató életműből ő is biztos kézzel választja ki a hozzánk szóló, napjaink problematikáját sejtető-előlegező vonásokat — anélkül, hogy a személyiség misztikus többszörözésében, a közéleti és a privát ember, a politikai és a mélylélektani szféra szétválasztásában vagy az életkorok tipologizáló szem- beállításában elfogadná az ismert ■ és csábítóan elegáns gondolati konstrukciókat. A „feladat-költő” feladat-műveit a Vörösmarty-jellemzések gyakran hátrányosan különböztetik meg a lélekből lelkedzett vízióiktól, az „önemésztve teremtő képzelet” (Szerb Antal) ragyogó és démonikus megnyilatkozásaitól. Bertók fölfogásában is vezérszólam jut a „kötelességhez és szolgálathoz szokott egyéniségnek”, dokumentálja és újra meg újra leszögezi, hogy Vörösmarty „mindig azt adja amire népének, a felnőttkorba lépő magyar irodalomnak szüksége van”: epoiszt, balladát, népdalt, hazafias verset ír, megújítja a dráma és szinte teremti a színikritika nyelvét, fya kell, szótárírást vállal, bekapcsolódik a neológiai mozgalom után szükségessé váló pyelvi rendezésbe. Csakhogy a munkálni és használni akarás szenvedélye Bertók szerint nem csupán nyűg vagy külső kényszer lehet, de a személyiség életeleme, legmélyebbről fakadó ösztöne is; a felelősséget korán fölébresztő gyermek- és ifjúkor ábrázolásában épp úgy kiemeli ezt a motívumot, mint a reformkor és a szabadságharc küzdelmeihez csatlakozó költő útját követve; még a kései, nagy látomásos remeklések kapcsán is polemizál a verset „a megbomlott elme teremtményének” tartó nézetekkel, s ellenkezőleg, A vén cigány keletkezését a költő és közössége összeforrottságával, a vigasztalásra szoruló nemzet várakozásával is magyarázza. „Addig élt”, — mondja meggyőzően Vörösmartyról —, „amíg szép, tiszta, igaz ügyet szolgálhatott.” Sikerrel hárítja el a biográfia az absztrakt példaképpé, élettelen szoborrá mere- vítés buktatóját is. A „zárdás barát” aszkézisében észrevéteti a körülményék diktálta kényszerűséget, amely tüstént fölszabadult társas hajlamnak, „könnyed vidámságnak” adja át a helyét, amint az anyagi gondok és a kötelességek szorítása enyhül. Deák barátjáról, Széchenyi és Kossuth hívéről kimutatja, hogy a független, művei jövedelméből megélő irodalmár státuszáért és életmódjáért „nemcsak megdolgozik, hanem igazi értelmiségi öntudattal állandóan harcban áll”. A megalázó kölcsönkérések, pénztelenségek, kiadói hercehurcák nyers adatai különben is a groteszk aláfestés és ellenpontozás szerepét töltik be az eszmei karrierről, látványos ünnepeltetésekről szóló részletek tőszomszédságában; a Szózat szerzőjét olyan „népsokaság” köszönti fáklyászenével és vallja koszorús költőjének, amely „éljenezni szívesen elmegy, de verset nem olvas”. Az „egészséges, fiatal”, ugyanakkor érzékeny és sebezhető férfi súlyos lelki drámájaként ábrázolja az életrajzíró az Etelka iránti, az irodalomban olykor alábecsült — inkább költői motívumnak, mint igazi szenvedélynek tartott — szerelmet. A versek és a levelezés egynémely passzusa alapján és saját lélektani intuícióját követve valószínűsíteni tudja, hogy Vörösmarty megvalotta szerelmét Etelkának — ehhez képest ábrándos fikciónál, virtuális élménynél valóságosabb és megalázóbb válságot kell látnia a viszonzatlan vonzalomban s az érzelmi elszakadás kínosan sokáig tartó folyamatában. Realitásérzék és pszichológiai belátás jellemzi a Laura-szerelemről és 472
