Életünk, 1978 (16. évfolyam, 1-6. szám)
1978 / 5. szám - SZEMLE - Pósfai János: Tengermély-Tiszántúl fölszáll Hatvani Dániel: Füst száll fölfelé
sabban a Duna-Tisza köze, a költő-író szűkebb pátriája elevenedik meg. A korábban közreadott versek és a most könyvben napvilágot látott prózai írások lelke—tüze azonos; s a mai magyar valóság döbbenetes képei vonulnak el előttünk — tényszerűen és kendőzetlenül: életesen. Hatvani ereje, legfőbb értéke éppen ebben van: a valóság hiteles, egyértelmű tolmácsolásában, perzselő, megváltani akaró hevületében, a tényközlés világos, de ugyanakkor nyelvi gazdagsággal megszépített stílusában — akár versben, akár prózában mondja el látomásait. A szociográfiától ugyan elsősorban a pontosság, a valóság konkrétsága, a bonyodalmak analizációja, a következtetések nyílt és egyértelmű kimunkálása várható el, nem árt azonban, ha mindezt inkább a széppróza, mint a zsurnalisztika nyelvén teszi. Hatvaninál a versek olvasásakor — a háttérben ugyan de ott érezzük a kitűnő szemű, világra, valóságra figyelő riportert, szociográfust, riportjai viszont elárulják a nagy belső hevületű költőt, a formák ismerőjét. A kötet szerzője vidéken szerkeszt irodalmi folyóiratot. Az ország egy részében, az ország dolgainak egy részeként szeretné felmutatni az e tájon élők gondját, örömét. Indíttatásának megfelelően azokat akarja képviselni az irodalomban, akikből vétetett. A paraszti világ mai valóságát mutatja meg; arcokat mintáz, sorsokat formál, ellentmondások sorát villantja fel, és keményen ostorozva, perzselve-pusztítva támad minden ellen, ami lehúz, ami marasztal. A Duna-Tisza közi parasztság, az itt élő nép sorsán akar változtatni, őértük lendül támadásba nap, mint nap, a velük való közös harcban akarja elpusztítani a múlt és a jelen föllelhető kölönceit. „Származásom pőre életrajzi tény, Európa műveltebb tájain nem is tartoznék a nagyobb nyilvánosságra. Csakhogy számomra a falu nem egyszerűen „vizsgálandó terület”, nem is csak „megírandó szöveg”, de megnyilatkozási mód, s épp oly megismételhetetlen csoda, mint az öntudatra ébredés. Nem véletlenül nyújtott alkalmat s lehetőséget, hogy véleményt mondjak a világról, életről, társadalomról. Saját sorsomról is, természetesen” — írja a könyv epilógusában. A közreadott írások egytől-egyig ezt teljesítik. Valamennyi megjelent már az ország különböző folyóirataiban. Többségük a hatvanas évek valóságát tárja fel, ennek megfelelően azokat az alaptémákat érinti, amelyek ezidőtájt a mai modern próza vagy a szociográfia tárgykörében a legnagyobb izgalmat keltették. így elsősorban a paraszti életsors átalakulásáról, a tanyavilág felbomlásáról, az urbanizálódás lassú — de biztató — jeleiről, a magát a régihez lassan már hasonlítani sem akaró falu köznapjairól szólnak a riportok. Van köztük olyan is, amely egy búcsújárás leírásával a tudati világ lassú mozgásán igyekszik lendíteni. A búcsújáró hely fiatal papja kissé melankolikusan ugyan, de megpróbál optimista lenni: — „... mi, igazi keresztény hívők olyanok vagyunk, mint az akkumulátor, egy évben egyszer is elegendő bennünket feltölteni és nagy baj az, ha már naponkénti töltésre van szükség”. A kecskeméti taxisofőr gyilkosait bemutató döbbenetes elemzésben hazai civilizációnk új típusú tömegembereinek első példányait rajzolja meg. A tömegembert, aki valójában nem érzi jól magát a tömegben. Kiemelkedni vágyik, de ehhez „nincsenek meg a belső lelki tartalékai”. Az önmegvalósítás antihumánus módszereihez nyúl tehát, mert a társadalomnak az egyén számára meghirdetett perspektíváival nem tud harmonizálni. A tanyavilág — akár a városok peremkerülete — olyan szubkulturális környezetet jelent, amelyben kitermelődhet ez a típus. A tanyavilág képei a „nyűgös életformaváltás”-ról adnak pontos tudósítást. „Mint oly sok változásnak, ezúttal sem harsonás mennybemenetelnek vagyunk tanúi” —■ figyelmeztet. Már a hagyományos családi őstermelés keretei is darabokra hulltak, a nagyüzem nem igényli a családi munkaszervezetet. Az elvándorlás, az elöregedés, a foglalkoztatottság gondja, az élveszületések számának alakulása és az egyke eluralkodása éppúgy tollhegyre kerül, mint a gyarapodások láttán szerzett öröm. Tiszakécs- kéről szóló riportjában írja: „ott, ahol valaha az is módos embernek számított, akinek egy kecskéje volt, most évente több utcának kell nevet adnia.” Jelen van a „Fényes tanyák ünnepén, a Sárhalom dűlő 24 tanyáján egyszerrre gyulladt ki a fény s ezzel „eltéphetetlen frigyet kötött a civilizációval”. Hatvani ismeri a tanyavilágot, de megcsodálja azt a szavak nélküli összeszokottságot, ami a mozdulatokat irányítja, 469
