Életünk, 1978 (16. évfolyam, 1-6. szám)
1978 / 4. szám - SZEMLE - Cs. Nagy István: Bárdosi Németh János: Nyugtalan madarak
Bárdosi Németh János: Nyugtalan madarak Az Illyéssel egyidős, hetvenhat éves Bárdosi Németh János öszikék-üzenete a Nyugtalan madarak. Az öreg szilfa árnyékában óta fél százada van jelen a magyar irodalomban. Mostani kötete a tizennegyedik, három-négy évre jut hát egy-egy belőlük. Költészetben félrevezet a puszta számszerűség. Bárdosi Németh ismeri a pénzügyi tisztviselő szabatos fegyelmét, de ötven éve ismeri a szó tisztességét is. Ha nem is a néptribuni alkat magasfeszültségével, minden időben magas ügyért izzott költői szava. Ez az önként vállalt szó természetes szövetségese volt valami emberi tisztségviselésnek. Bárdosi Németh társadalmi és költői magatartását a népben, kultúrában, szépségben létezés-gondolkodás határozta meg. Ügy szárnyaltatta föl a szót, hogy különbnek képzelte „a pávánál, paradicsommadárnál”. Ma is ilyen invokációval fordul a pogány Múzsához: Hajlonganak a fák, mint püspök előtt a papok, én is hajlongatok előtted Múzsám, áldásodat add rám. Tüskés Tibor Bárdosi Németh-portréja (a Pannóniái változatokban) érvényesen megfejti a költői genezist: a nyugatos és népi írók hatásrendszerén belül erős a Juhász Gyula-i vonzás. A táj és ember, táj és történelem, táj és kultúra egysége valami sajátos költői panteizmussá, értékhordozó szubsztanciává lényegül. Néha túlságosan közvetlenül is megfogalmazódik ez az ars poetica, s az áttétel nélküli beszéd szikár vallomássá forrósodik: táj, melyben él, mozog a dolgozó ember, szelíd hazám és vad lázak ege is egyben ... (Hazatérő) A hajdan „szép és szomorú” magyar tájban robog most is az alkonyodó költő. Ady- és Illyés-reminiszcenoiák szervesülnek sajáttá, a vers fináléjában szinte a Szeptemberi áhitat lobogásával: Szép régi vágy, óh, el ne hagyj, hajszoljak most is másokat, fussak a tébolyom szerint, mint aki messzire tekint s egyre messzebb és magasabb szárnyal a roppant ég alatt. (Robogó kocsik) Eláradnak az emlékezés versei. Közülük legszebb talán a barát Kosztolányit idéző. Bárdosi Németh két meghívására előbb (27-ben) a Meztelenül klasszikussá vált szabadverseit olvasta föl Kosztolányi Szombathelyen, majd nagybetegen (35-ben) a Hajnali részegséget. Bárdosi Németh most is fokozni tud a vers végére: Most, hogy kopik a szép rim s ritkább öltés fut a varrottasban jobban tudom ki voltál, tanítani kellene alázatodat, a rímek kegyelmét, a lehetetlen tudás lehetőségét, az egyetlent és a megfoghatatlant. 382
