Életünk, 1978 (16. évfolyam, 1-6. szám)
1978 / 4. szám - SZOCIOGRÁFIA - Thiery Árpád: Gyötrelmes arcom
És ha öt nap alatt elintézhető, akkor öt nap alatt intézze el!... Persze, óriási munka ez! Képzeld el, hogy a megyei szervekhez a múlt évben első fokon több mint nyolc- százezer ügyirat érkezett! A fellebbezésben ez megtöbbszöröződik. De ha az első fokon nemcsak intézik, hanem elintézik, akkor csökken a fellebbvitéli ügyek száma. Vigyázni kell! Ilyen szinten nem szabad tévedni!... Az ügyfelet mindenképpen tisztelni kell. Ha én egy ügyiratot nem írok alá és visszaadok, többnyire a zagyva kör- mondatok, vagy a hiányzó megszólítás és az „elvtársi üdvözlettel” hiánya miatt. Különösen az első időkben ügyeltem az ilyen dolgokra, bár ma is mindent megnézek. Ügy gondolkoztam: ha én ezt megkövetelem, akkor a testületben is polgárjogot nyer, hogy legyünk igényesek. Pontosan fogalmazni, tömören és érthetően. Az se baj, ha véletlenül magyarul. Lehet, hogy ez túlzásnak látszik, de ma már a hivatalos papíron nincs ujjlenyomat, szamárfül. És amit azelőtt három oldalon fogalmaztak meg, arra most elég fél oldal. A testület időt, munkát takarít meg, és talán tiszteletet is ébreszt a címzettben. Mert ez is a hatalom kérdéséhez tartozik... A vezető nem csupán vezet, hanem példát mutat. Befolyásolja a közszellemet. Szoros és tartalmas kapcsolata legyen a hivatali környezetével és a lakossággal. Ahol csak lehetséges, személyesen. Máshol a testületén keresztül. Minden kérdésben legyen őszinte. Bátran, nyíltan beszéljen az úgynevezett kényes kérdésekről is, mert ezt várják el azok, akiknek a bizalmából ott vagyunk, ahol vagyunk. Ha a körülmények úgy hozzák, hogy azt kell mondani: nem, akkor határozottan és világosan ki kell mondani. És meg kell magyarázni, hogy miért nem. Az igényeknek ugyanis rangsoruk van. Ezt meg lehet oldani jövőre. Azt a következő ötéves tervben. Amazt csak az ezredforduló táján... Az önállóság, igen, erről is sokat beszélünk. Én nem tudom eldönteni, hogy melyik osztályvezető jó, csak akkor, ha önállóságot adok nekik. De az önállóság révén ne felügyeletet gyakoroljon, hanem irányítsa a hozzá tartozó egész területet! A megye egész egészségügyét vagy a közművelődését. így persze, a tévedés kockázata is nagyobb. Most megkérdezed, hogy szerintem meddig hibázhat az ember az önállóságban?... Ha emberi hibából következett be, nem pedig szándékosan, akkor ez az én szememben csak a munka során történt vétség. De ha valami szándékos, a legkisebb is bűm! Emberek vagyunk, és a legtöbbször jószándékból vagy a nagy hévben tévedünk. Nem sokszor, de előfordul. Ilyenkor meg kell keresni és fel kell ismerni a hibát. És kijavítani. Ehhez emberi tartás és becsületérzés kell. Legyen erő elnézést kérni! Ez akkor az én szememben emberi tévedés, ami helyrehozható ... A hetvenes évek elején terjedelmesebb riportot készítettem Pap Jánossal, a megyei pártbizottság első titkárával. A régi ismeretség okán tizenöt éves tervem volt, hogy megkísérelem emberközelbe hozni őt, akit valami oknál fogva legenda és titokzatosság övez. Jó alkalom volt az Üj írás felkérése. Megírtam a riportot, de nem úgy sikerült, mint szerettem volna, pedig Pap János megtett minden tőle telhetőt s belőlem se hiányzott az ambició. Valami mégis. — Tudomásom szerint — kérdeztem többek között — beiratkozott az egyetemre, hogy megszerezze a vegyészmérnöki diplomát, öt félévet el is végzett. Miért tartotta ezt szükségesnek? — Ahhoz, hogy párttitkár legyek — válaszolta —, nincs szükség mérnöki diplomára. Igen, mégis beiratkoztam az egyetemre. Lelkesen tanultam, minden vizsgám jeles volt. Akkoriban aki csak tehette, egyetemet végzett. Arra is gondoltam, hogy ha elvégzem az egyetemet, utána mondjuk, öt évre elmegyek az iparba. Mert annak semmi értelme, hogy az embernek öt éven át se éjjele, se nappala, a diplomáját meg a végén kiakaszthatja a falra ... Ügy gondolom: Pap János semmit sem bíz a véletlenre, semmit se tud úgy maga elé képzelni, ha a megoldásból hiányzik a rend és a fegyelem. Ez a magatartás hosz- szú távon életőrlő és népszerűtlen is. Azt mondhatnám erre: ilyen. Alkata kérdés. Annak idején a kádertanács előtt a katonai pályát akarta választani. — Nem voltam katonaságra termett ember — emlékezett vissza —, de amikor megkérdezték, hogy mihez volna kedvem, azt mondtam, elmennék katonának. „Hát, akkor majd a párt katonája lesz az elvtárs...” válaszolták. 358
