Életünk, 1978 (16. évfolyam, 1-6. szám)

1978 / 4. szám - Zelei Miklós: Öböl (elbeszélés)

— Mekkora mázlink van! — mondta Cskálav, ledobta a hátizsákot, levette az ingét és elterült a bálákon.

Fütyök kiült oldalra és a gyorsuló kerekeket bámulta. Mintha minden fordulatukkal nagy forgácsokat esztergáltak volna le az előttük levő távolságból.

— Cskálav! — szólt Fütyök a kocsi oldalába kapaszkodva.

— Mi van? — riadt fel Cskálav.

— Ki söpri fel a forgácsokat?

— Milyen forgácsokat? Ja, a műhely söprés? Az most elmarad egy kicsit.

— Azt hiszem — vigyorgott Fütyök.

Kesernyés szaga volt az útnak. Fütyök pislogva szagolgatta. Gumiszag? Vagy az út szaga? Biztosan az út szaga. Az lehet ilyen. Az elfogyó távolságnak száll a füstje. Ez vonaton egyáltalán nem érződik. Ott büdös van inkább. Jól mondtam én, hogy stoppal jöjjünk.

Már koradélután a határon voltak.

— Ott a határ! •— mutatott előre Cskálav. — Látod a sorompót?

— Én nem ilyennek képzeltem.

;— Ott a határ és kész. Aztán átmegyünk rajta és a határ lesz itt, mi meg ott. Minek kell mindenről elképzelni valamit?

— Mert úgy szebb — felelte gondolkodás nélkül Fütyök.

Mióta megkapta az útlevelét és naponta megszámolta benne az öt ablakot, elképzelve, ahogy az egyiken kimászik, a másikon meg be, azóta rengeteget foglalkoztatta a határ. Még sose látott határt, és úgy jelent meg neki, mint kezdet és vég. Ez meg olyan itt, mint egy tolatási határ: eddig és nem tovább. Pedig a sínek messzire futnak, tovább is lehetne tolatni.

Az egész határ, a sorompóval együtt, teljesen átmeneti, kitalált ügyletnek tűnt. Holott végleges, megmásíthatatlan, szinte kozmikus eseményként élt benne a fogalom: határ. Ezt pedig, nézte Fütyök a sorompót, nyugodtan lehetett volna száz méterrel idébb vagy odább rakni. Ügy képzelte el, hogy gyalogolnak, gyalogolnak, egyszer csak felnyílik előttük egy sorompó, aztán egy másik, és attól fogva valami egészen más történik velük.

Ehelyett a sorompó nyitva állt amikor odaértek. A két irányból áramló autós tömegnek üdítőt, fagylaltot, sört árultak a határkőnél, aminek a túlsó oldalán is ugyanolyan olajfoltos lapulevelek kornyadoztak, mint az innensőn.

Siessetek srácok, nagy a tömeg! Jó nyaralást — mondta egy katona.

Fütyök csalódottan nézte útlevelében a bélyegzőt.

=- Látod, nem kell mindenféléket képzelni — mondta vigasztalóan Cskálav.

Fütyök zsebre vágta az útlevelet.

— Majd a tengernél... Meglátod, az egészen más lesz, az már igazi lesz. A tenger, az igazi. Azzal nem tudnak mit csinálni. Siessünk — mondta Fütyök.

— Elefántfű — mondta Cskálav és egykedvűen rugdalt cafatokra egy öreg lapulevelet, azután órákig gubbasztottak egy alacsony dzsippben. A sofőrt is megkínálták fokhagymáshússal.

— Bun, bún — bólogatott teliszájjal a sofőr, és egy töténetbe kezdett, amiből egy szót sem értettek.

— Elég ócska tragacsokból adódik össze a messzeség — mondta Fütyök az ülésből kilógó kócot sodorgatva.

Cskálav kihajított egy csontot az ablakon.

— Talán azt hitted, hogy majd kidughatjuk a fejünket a felhők fölé?

Nagyot zökkent a dzsipp, a sofőr káromkodott, Fütyök nézte Cskálav zsírosán fénylő mancsát, aztán az agyonhasznált tájat a koszos ablakon át.

313