Életünk, 1978 (16. évfolyam, 1-6. szám)

1978 / 4. szám - Zelei Miklós: Öböl (elbeszélés)

— Azt hittem — mondta.

Egy mellékút szűk torkolatában megállt a dzsipp, Cskálav kikecmergett, kivette a hátizsákot, utána Fütyök is kiszállt. Az olajosbőrű sofőr erős fogait villogtatva előremutatott, intett a fiúknak és elindult.

— Elefántfű, szavannaszag! — próbálkozott egy üvöltéssel Cskálav, hátha sikerül feltámasztania a tegnapi jókedvet, de a sáros dzsipp magával vitte.

— Ne erőlködj — mondta Fütyök.

— Nemsokára ránk esteledik — mondta Cskálav. — Este nem szívesen veszik fel a stoppost.

Fütyök nem válaszolt. A tengerparton sós a szél, olvasta valamikor egy könyvben, beleszagolt hát a levegőbe, de a tengertől hosszú szárazföld választotta el őket, s fölötte sótlanul álldogált a megrekedt levegő. Igazán hamisnak érezte a csatakiáltást.

A tengerekről meg az óceánokról sokmindent tanultak az iskolában. De rögtön meg is feledkezett róluk. Nem indította el a képzeletét soha semmi. Nem teremtődött meg benne a tenger sem. Egyszer támadt valami sápadt kívánsága, de hamar leszokott róla, épp úgy, ahogyan az indiánkönyvekről is, s elhessegette magától, mint számtalan mást is, amik nem lehettek az életének reális esélyei. Az űrutazás, a tatárjárás, az Akai magnó, a vikingek, a Himalája megmászása, a különszoba, Van Gogh Napraforgók című képének eredetije a különszoba falán, s a tenger is — azonos helyet foglaltak el a gondolataiban. Az olyan dolgok helyét, amikkel úgysem találkozhat a maguk valóságában, amik nem válhatnak a sajátjává, eseménnyé az életében; s ha öntudatlanul is ,de valahol mégis a szabadsággal azonosultak benne. És most mennek a tengerhez! Az igazi tengerhez.

— Cskálav, te láttad Van Gogh napraforgóit?

— Nem — mondta csodálkozva Cskálav. — Hát te?

— Én igen — mondta Fütyök. — Illetve, hát csak a reprodukcióját láttam. Ekkorában — mondta és megmutatta a villamosbérletét.

— A határon lejárt — mutatott Cskálav a bérletre.

— Még otthon — vigyorított Fütyök, de nem sikerült teljesre a vigyora.

Tanulni különben sem volt túl nagy kedve soha. Minek, kérdezte az idegen

dolgokról szóló tankönyveket lapozgatva. És sajnos, nem akadt körülötte senki, aki rávezette volna, hogy tanuljon akkor is, ha semmit nem lát maga körül abból, amit megtanul. Nem mondta neki senki, hogy legalább kétszer akkora legyen a fejed mint a többieknek, ha innen oda akarsz eljutni, ahová ők. Nem akart oda eljutni. Ezt örökölte. De amikor egy délután a gyár zuhanyozójában elhatározták, hogy nyáron elmennek a tengerhez, meglódult a képzelete, kitágult a látóhatára, s kínzó, üres pusztaságokat érzett magában.

Egy rossz útikönyvből megtudta, hogy a Fekete-tengert Pontus Euxinusnak hívták valamikor, a partján kormorán él és fehér nyír gyökerezik, s hogy a víz színe csak vihar előtt sötétül el. A kormorán mindenesetre jól hangzik: phalac- rocorax carbo. Nem tudta, hogy fontos-e ezt is megjegyezni. Ügy döntött, megjegyzi.

Megnézte a térképet: nyugodtan lehetne akár Fekete-óceán is, nemcsak tenger. Jó nagy földdarab is tartozik hozzá, amit a fantáziát mozgató óceánhoz illőn rögtön be is népesített May Károly lovasaival. Old Shatterhand vágtatott Mircea Vodatól Konstanca felé, a hátában úszó porfelhőből nem látszanak ki az üldözők. Elment az üzemi könyvtárba, kikérte a Románia című útikönyvet. A könyvtárosnő adott neki egy Vörös és feketét is meg Az új ember kovácsát, aztán visszaült a katalógusszekrény mögé uzsonnázni.

314