Életünk, 1978 (16. évfolyam, 1-6. szám)

1978 / 3. szám - SZEMLE - Szíjártó István: "S nem tudom, szentek voltunk vagy bolondok"

szemle

„S nem tudom, szentek voltunk vagy bolondok.”

Sípos Gyula utolsó verssora ez. Ismét egy hátrahagyott verseket tartalmazó kötetet forgathatunk, s döbbenten látjuk, — amit megszokhattunk már — csodákra bukkanunk a hagyatékban. A Sípos Gyuláról szóló írások jegyzékét figyelve, tudom, voltak folyóiratok, melyek számára nem létezett, mint költő. (Ennek is bizonyára volt oka.) Az akadémiai irodalomtörténet 6. kötete még a nevét sem említi. Talán a Hétvége versei mellett is sokan elmennének, ahogy a Szóljatok bátran, Vadludak, Erdőtűz, Könnyű részegség, Gyümölcs és virág méltatása sem volt mindig — mindenütt felelős, bár már akkor is több kötetes, ismert, József Attila-díjjal kitüntetett költő volt. Alaposabb méltatást A senki földjén című regénye és a gyűjteményes kötet, a Szomjúság (1939 és 1969 között írt versei) kapott. Ugyan itt is előfordult, hogy olyan jelentős verseket hiányolt a kritikus, melyek bizony ott szerepelnek a kötetben. Bizonyítva, nem egyedi Fekete Gyula megfigyelése. „... Jó néhány olyan kritikát őrzök, amelynek a szerzője kétségkívül nem olvasta az általa megbírált könyvemet. Talán, mert a könyv zavarta volna a kritikus »-szabad asszociációit-«, netán befolyásolta volna a már előlegben kialakított ítéleteket.” (A Száz korty tenger című esszékötetben 458. old.) A posztumusz kötetek mellett szó nélkül sohasem mehetünk el, ezeket a verseket azonban nemcsak a költő halála nyomatékosította.

Ez a verseskötet — 41 vers — 7 év termése. Komoly figyelmeztető korunk szóinflációjában. Egyik kritikusa Siposról — megérezve a legfontosabbat — „Az összetartozás költészete” címen írt. Nos, hogy állunk az összetartozással? Kik tartozunk össze? Van egyáltalán közünk egymáshoz? Az már régóta bizonyos volt, hogy a Thököly versekért, a Vaddisznók, a Gyávaság soraiért sokszor fogjuk fellapozni a gyűjteményes kötetet. A kemény, sokszor vádló sorok érettünk, jövőnkért íródtak: „Mi olyan gyávák vagyunk már, hogy senkitől sem félünk. / Kezetfogunk jókkal és gonoszokkal / és tapsolunk merő udvariasságból, mikor a szónok végére ér beszédjének, / hagyjuk, hogy csikorgószavú felolvasók / oktassanak bennünket, szemünkre vessék hitványságainkat / és sose kérdezzük meg mi jogon? / ... düheink csak engedélyezett húsokba marnak: ... alig van ellenségünk, alig van jó barátunk."

Ezentúl a Hétvége verseit, feszes ritmikájú, képgazdag, tömör, lényegretörő költeményeit, egy erős gondolkodói teljesítményt, a hetvenes évek emberi-költői közérzetének nagyon jellemző termékét is keresni fogjuk.

Akik Németh László gondolatát valljuk, miszerint az író: öröklött képességei, az alkat, gyerekkorának emlékezet népesítő élményei, a szülőföld, az átvett tradíciók, a nemzet, s a szellemét termékenyítő áramlatok — Sípos Gyula pályáját egyetlen ívű (bár korántsem egyenletes!) írói teljesítménynek látjuk. Bátor szavával (s hallgatásaival) az elmúlt 40 év magyar történelmének, társadalomtörténetének, irodalmi életének becsülendő értékét teremtette meg.

Költői és szépírói teljesítménye, mely a XX. század szocialista átalakulásunkat kivívó, s annak jobbításáért napról-napra perlekedő magyarjának tudatát egyenérté276