Életünk, 1978 (16. évfolyam, 1-6. szám)
1978 / 3. szám - SZEMLE - Szíjártó István: "S nem tudom, szentek voltunk vagy bolondok"
kűen tükrözi: — érzelmileg felelősebb, erkölcsileg fogékonyabb, egyszóval teljesebb értékű, a szó nemes értelmében szocialista humanizmust hirdet. A költő-barát Tamási Lajos szép bevezető esszéjében határozottan és keményen állt ki Sipos Gyula költészetének maradandó értékei mellett. Tamási tudja, legtöbben (és ez alól sajnos az irodalomkritika túlnyomórésze sem kivétel) irodalmi életbeli vagy közéleti jelenlétben mérjük egy-egy költészet értékeit. Saját emberi-költőd sorsa is példázza számára, hogy „az állományon kívül helyezett derékhad” az irodalmi közélet kialakításában nem, vagy alig vesz részt. Ahogy Sipos panaszkodott korábban egy interjúban: ma virágzó gyümölcsfákról, szerelemről írt verseket megjelentetni sokkal könnyebb, mint a valódi emberi, társadalmi gondjainkról írt verseket juttatni el az olvasóhoz. Karinthy Ferenc nemrég egy interjúban (Üj Tükör 77. 8. 7) kesergett: „minden hivatalos, félhivatalos, vagy nem hivatalos megnyilatkozásban azt olvasom vég nélkül ismételgetve, hogy foglalkozzunk a nagy társadalmi kérdésekkel, örömökkel, bajokkal, ellentétekkel, harcokkal, vagyis az igazi korszakos konfliktusokkal. És a gyakorlat: ha írok egy elbeszélést, mondjuk, hogy Amerikában jártam, és ott egy magyar nő beleszeret egy amerikai professzorba: nagyszerű, remek, fölényes írásművészet és így tovább. De ha megírom például a hazai, vidéki kiskirályokat, akkor jönnek rögtön az esztétikai kifogásokkal, nincs jól megírva, elnagyolt, felszínes, műfajilag nem tiszta, az eleje rossz, a vége sincs lezárva ... Így aztán a könnyebb ellenállás arra löki az írót, hogy a periférikussal, esetlegessel foglalkozzon, a mellékágakon hajózzék. Mert a fősodorral mindig bajok vannak. Nekem nincs a fiókomban meg nem jelent írásom, de vanak következmények: levágás, enciklikák, agyonhallgatás. Itt van Gal- góczi, nála igazán nem lehet vitás, honnan jött, hova tartozik, egész élete ez az új magyar parasztság, s megszállott híve a szövetkezésnek. Mégis mennyi baja volt.” Idézhetünk más véleményt is. Pándi Pál (Látóhatár 77/7.) a kritikáról nyilatkozva mondja: „a kulturális élet levegője ma azért áporodott vagy indulatokkal terhes, mert a különböző területeken nem érvényesül az igazi értékek szellemisége, az igazi tehetségele támogatása, túl nagy a tapintat a gyengékkel szemben.” Érdemes kitérni arra is, hogy Sipos Gyula nemzedéke úgy szerepel sok értékelő cikkben, mint az „eszmei tévelygések nemzedéke.” Fekete Gyula írja: „van rá eset, hogy azok ítélnek el ilyesformán, akik annak idején azért ítéltek el, mert nem tévelyegtünk eléggé.” A sommás elítélés pedig egy zsákba rázza a kétségtelen tévelygésekkel azokat az írói tetteket, melyeket azóta a történelmi fejlődés igazolt. Most szerencsére egy olyan kötet kapcsán írhatunk, mely puszta létével bizonyítja, hogy igenis alulról és felülről is megvan az emberi (politikai, művészi, olvasói) igény arra, hogy alkotóink igazat és lényegeset írjanak. Sipos magyar nyelven szépséget mondó költészete, magasra emeli az olvasó (könyvismertető) mércéjét is. „Hát van népem, Nyughat védelmében, melegében? , Jobb volt hozzám bárki idebenn, / mint bárhol a világon az idegen?” „Fügefa, leülök kérdezem / mikor is élhetem az életem?” (Keserű kérdések.) Sokan felvillantották már a végső elszemélytelenedés, gépiesedés vízióját. Az emberi kapcsolatok változásai, átalakulásai izgatják a költőt, aki átérzi az irodalom óriási szerepét, felelősségét az embereket egymáshoz kötő érzelmi szálak épségének megőrzéséért. Korunk emberét a pléhdoboz, a jól húzó motor rabságban tartja, s a szerelem is igen könnyen változik át elfojtott ásítássá. A címadó vers egy hétvége képét vázolja elénk, melyet azért érzett megjelenítésre alkalmasnak, mert semmiben sem különbözik ezrek és ezrek hétvégéitől. A kirándulások már elvesztették régi zamatukat, s a weekend reális leírása, a költői eszközök felerősítik azt az érzésünket, hogy bár minden óramű pontossággal működik, „a motor simán, csöndesen húz. Jól van”, a lélek azonban a hangos szavak között is néma. A paradox szerkezetek: az a semmi, mely mindenné tud lenni az a hanghullám, amire már nincs fül)” az állandóan ismétlődő, mégsem monotóniát, inkább ingerültséget hordozó kérdések: „hova lett a szerelem?”; a kemény szigorúságot tükröző egyszavas mondatok, előkészítik a furcsa óhajtást: melyre nem szavakkal, életünkkel kell majd válaszolnunk: „bárcsak romlana el az autó, jönne valami kiszámíthatatlan, egy nyáj, egy juhász, egy emberi szó, egy kis- katonákkal forró kátrány-katlan, vagy csak kiszállni és vissza nem térni s nő len277
