Életünk, 1978 (16. évfolyam, 1-6. szám)
1978 / 1. szám - Fábián László: Tükörképek (elbeszélés)
ben, mert ez a — számodra —■ elviselhetetlen szenvelgés szintén én vagyok, ismerj csak ilyennek is! — — ugye megengeded? nagyon jól tudja, sosem engedném meg magamnak, hogy ilyesmiről beszéljek vele, hiszen ismerem azt a regény-közhelyekből rámaradt lesújtó pillantását, amely kijárna érte, hirtelen és makacs elnémulását, terhe alatt összeros- kadok, lábikrámba (ó, hogyan markolja olykor a lapát tenyerével!) bizonytalanság szökik, tekintetem a földön köröz — hát viseljem el mindezt egy vallomás miatt? tehát levélben és éppen ebben a levélben majd megírom neki, hogy reggel, amikor kinéztem szobám ablakán, alant áttetsző köd tapadt a házakra, kertekre és mire lementem (előbb azonban készülődés, az íztelen szállodai reggeli a rósz teákkal) a köd még jobban megereszkedett: nyálkássá sötétítette az úttest aszfaltját, csillogott a villamossíneken s a vaskorláton, amely a megállóhelyet védte, csillogott a parányi park ezüstfenyőin és fehérebbre mosta a köztük díszelgő nyírfa törzsét, a park szélén az alacsony házak felől nagy darab lány jött fekete hosszú’kabátbam, oldalán nyeszlett fiú, zakója mindhárom gombja begombolva, vastag, duzzadt ajka így is lilára, jöttek, igaz, nem túlságosan vidáman, mégis meglepett, hogy a lány váratlanul köpött egy hatalmasat, sarkonfordult, ment vissza, be az alacsony házak közé, a fiú pedig folytatta útját a megállóhoz, ő vissza sem tekintett, de a lány igen, mielőtt eltűnt Volna szem elől — szerettem volna utánuk menni egyszerre mind a kettőnek — észrevétlen a fiút beértem a villamosmegállóban, támaszkodott a korlátra háttal, duzzadt ajkait megkísérelte keskennyé préselni és bámult maga elé; innét közelről egyértelműen fölismerhetők voltak törökős vonásai néztem, nem is érzékelte; néztem a villamoson is nem érdekeit a történetük arra lettem volna kíváncsi, hogyan telik ez a napjuk estig: hogyan a fiúé, hogyan a lányé? ostobaság lett volna a kis törököt követnem, csupán az ő napjából úgysem tudhatok meg semmit, külön az ő napja számomra nem létezhetett; marad tehát a rejtvény (alighanem keresztrejtvényről van szó) megoldatlan, marad az önámítás (bizonyosan erre noszogatnál te is bölcselkedő pillantásaiddal), hogy nincs is rejtvény, minek hozzá megoldás de hát a lélek rejtelmei — vetném ellen sietve és megfontolatlan és abban a pillanatban bánnám is: engedem ellaposodni (eliaposííani?) minden valamire való gondolatomat, besétálok egyszerűsítéseid ócska csapdáiba, pedig mennyire gyűlölöm, hogy utálom (irigylem?) kifogástalan működésüket jártam a várost egész nap, csak ebédelni pihentem rneg egy megbízhatónak látszó étteremben utánad jártam, jártam magam után egészen alacsonyan (bottal lepiszkálhattam volna) sötét felhők gyűrődtek a város fölé, bodor széleiken fenyegető fehérség világított —• hó lesz — mondogatták az öregasszonyok és gubbasztottak tovább a tér padjain: várták az elkerülhetetlent, havat, betegséget, halált — ki-ki saját riadalma szerint tudom, kételkednék, ha így imám neki, én azonban valóban értettem a jós17
