Életünk, 1978 (16. évfolyam, 1-6. szám)
1978 / 1. szám - Fábián László: Tükörképek (elbeszélés)
ban és már nem azonos önmagával, miként mellettem ez sem, de egyáltalán: kivel is azonos? baktatunk az utcán, majdnem összetartozunk, vastag, bundás zekét visel (ez tehát már egy másik alkalom), csaknem összetartozom azzal a vastag, bundás zekével, ami — véleményem szerint — azonban még korai, nem illik az évszakhoz (vajon ő vagy én, de különösen mi ketten illünk-e az évszakhoz, valamelyik évszakhoz is?), ellenben mit is tehetnék félelmei ellen, öleljem át, hogy ne fázzon meg? azt ő úgyse, hát csak megyünk, lábam alatt megbillenő öntöttvas lap csattan, visszanézek, fölirat rajta: STENCZ—ÖNTÖDE, kifelé tartunk a városból, kifelé a minduntalan fölmerülő kérdések tétovaságaiból, talán bizony éppen a lakása felé (bennem emlékidézet: kutyavakkantás, pumi-szag), alacsony kertes házak az út mellett igen sok növénnyel: virágokkal (már inkább maradványaikkal, csak a krizantémok még), fenyőkkel, tuja-félékkel, az utca széles, mint a hirtelen támadt jókedvem, ha most átmenne a túloldalra — ahogy néha megteszi velem —, kiáltoznunk kellene egymásnak, mivel olyankor mindig beszélgetni akar, mintha annak hasznára lenne a távolság, s ha akadozva is, azért beszélgetünk, iHetve egészen pontosan: Ö beszél és ón megkísérlem meghallgatni, azt mondja, úgy otthagyta azt a milliomost szó nélkül, egyetlen sor nélkül a millióival, mintha mindig ezt csinálta volna, mintha mit neki egy milliomos, pedig lőpincéje is volt, ígérgette: lemegyünk, barátom, („ugye, milyen idétlen ezzel a barátomozással” ?) kilövöldözzük magunkat istenigazából, agytalanná puf- fogtatjuk magunkat, csak a vacsora időpontjára ügyeljen, tudja, a feleségem milyen kényes, de én (mármint ő) tudtam, nem is a felesége, hát bizony untam a gyámkodását — szavainak értelme távol volt, távol is maradt tőlem, talán kinn maradtak a tengeren túl (nem tudta áthozni a vámon), annyit azért gyanítottam éppen, hogy magát próbálja kimagyarázni, szökését indokolni, mintha ehhez bármi közöm is lehetett volna, mintha ítélkeznem kellett volna fölötte, cselekedetéről döntenem, talán függöny is libbent, ám az biztos, hogy kutyaugatás vagy nyöszörgés foszlányai érkeztek hozzám az emberi hangok résein'át... ÍRNOD NEM KÖLL — mormogta, de ez nem hatott figyelmeztetésnek, csupán szokásos és kedves otrombaságainak egyike volt, tudtam, nem föltétlenül betartandó, sőt, ő lenne a legsórtődöttebb, ha betartanám, hiszen ez mégiscsak egy hét és hát a távolság is (ja igen, a távolság, de hisz5 meg sem kapja a levelemet ennyi idő alatt), ennyire messze egymástól, beszorulva az emlékek önkényébe: rá gondolok, másra gondolok, rám gondolok, senkire sem gondolok, csak vágyakozom, például a repülőgépen az a férfi a pipájával, szent ég! micsoda illatos füst bodrozódik belőle és milyen hosszan időz nála a légikisasz- szony is (idétlen műszempilla-söprűk rezegnek motorzúgásra, szívdobbanásra, sóhaj remegésre), és aztán italt visz neki; nos, az a férfi, ám azért rá is gondolok, írni is fogok minden bizonnyal, várja, jól tudom, mégha előbb is érkezem, mint a levél, és egészen ma reggelig azt hittem, valami látványos semmiséget írok majd erről, arról meg amarról, most azonban megtudtam, hogy nem, levél lesz, igazi tudósítás magamról, a világról, ami foglalkoztat: — ugye megengeded, hogy egyszer, igazán, csak egyszer, elrejtőzve kitáruljak neked, félelmeimmel megkeserítselek egy pillanatra, édesem, csakugyan egy pillanatra, és én ebben a pillanatban leszek jelen leginkább és legteljeseb16
