Életünk, 1978 (16. évfolyam, 1-6. szám)
1978 / 3. szám - Szerdahelyi Pál: "…ámul széles ország, büszke lehet Csönge"
Ahányszor elment mellettünk, mindig köszönt, ha egy nap ötször találkoztunk, akkor ötször köszöntött. Mindig udvarias és előzékeny volt. Mi meg folyton csak arra gondoltunk, hogy lehet az, hogy olyan elgondolkozva megy az utcán, mégis észreveszi a járókelőket és köszön nekik? Többször láttam, hogy az utcán is, a boltban is a csön- gei gyerekeket cukorkával megkínálta. Mindenkihez jószívű volt... 14. Balogh Károly (1909) nyugdíjas, Csönge Bár én négy évvel idősebb vagyok Cimánái, mégis játszópajtásai közé fogadott. Soha nem nézett le származásom miatt. Még csak 4—5 éves lehetett, — arra jól emlékszem, hogy még nem járt akkor iskolába — sokait mesélt nekünk idegen országokról, ismeretlen, messze tájakról, például Abbáziáról, az Adriai tenger kék vízéről, feketebőrű emberekről, a messze Afrikában. Biztosain szüleitől hallott ezekről, és nekünk mindig továbbadta, talán kicsit kiszínezte a maga fantáziájával. Aztán képeskönyveket hozott ki a kastélyukból, és azokból olvasott fel nekünk, meg a képeket megmutogatta, és szépen, türelmesen elsorolta, hogy melyik kép mit ábrázol. Emlékszem, sorra mutogatta egyszer az olasz városok képeit: ez itt Firenze, ez itt Milano, ez itt Róma, ez meg itt Nápoly, és így tovább. Nemegyszer meg csak kezében tartotta a könyvet, de bele sem nézett, hanem csak mesélt, de olyan folyékonyan, mintha olvasná ... Gina mindig eljárt édesanyjával a templomba, de amikor megszólalt az orgona, és elkezdtek énekelni, elkezdett sími és míg az éneklés tartott, addig ki keMett nem egyszer vinni a templomból... Volt egy öreg diófájuk a lenti házuk udvarán, jó időben ott szokott ülni a fa tövében, olvasott, tanult, vagy írta a verseket. Édesapja egyszer, mivel neki más, fontos elfoglaltsága akadt, rábízta a magtárat cséplés, behordás idején. Cina azonban igen „demokratikusan” hajtotta végre az apjától kapott megbízatást, mert azt mondotta a munkásaknak: — Eímberek, akiknek nincs otthon elegendő kenyérgabonája, az most vihet innen, mert nekünk van elég! Aztán vitte a bort a zselléreknek, jól tartotta őket, olyannyira, hogy jónéhány gabonás zsák kiömlött, mikor hordták föl a padlásra. De azért az öreg Weöres Sándor miatt nem mertek elvinni a gabonából. Mikor aztán megjött az apja, bizony nem dicsérte meg a fiát... 15. Balogh Béla (1912) nyugdíjas, Csönge Sokat játszottunk Cinával bújóst, meg indiánosdit. Egyszer Oina tengerészkapitány volt a játékban. Rendszeresen meg szokta hívni napi játszótársait uzsonnára is. Édesanyja kínált bennünket almával, vajas- meg lekvároskenyérrel, tejjel, kávéval, gyümölccsel. Mintha ma is hallanám, édesanyja így szokott szólni hozzá az uzsonna alkalmával: — Jó kis Oinám, kínáld csak szépen a kis vendégeidet, utána aztán játszhattok tovább!... Nagy öröm fogott el engem is, meg a többieket is, miikor rossz időben bemehettünk vele a kastélyban levő „cifra szobá”-ba, amelyik telistele volt mindenféle, játékokkal, mintha csak Meseországba tévedtünk volna. Egyik játszópaj- tásunk, Bókkon Pista gyakran késve jött játszani. Hát Cinának egyszer az az ötlete támadt, hogy megtréfálja Pistát. Az udvarukban álló kis szaletli ajtaja fölé teli vizesvödröt akasztott egy madzaggal, és mikor megérkezett a notórius későn jövő, nyakéba zúdult a víz ... Miikor már befutott költő lett, egyszer az édesanyja a fia verseit hallotta a rádióban, elkezdett sírni és elcsukló hangon mondogatta a faluban, akiivel csak találkozott: — Nagy ember lett a fiam! Apjának különben, rendszeresen, úgy tudom, havonta küldött haza pénzügyi támogatást később, de apja azt mindig a postára vitte, takarékba rakta. Mikor aztán Cina hazajött látogatóba, s apját kopott ruhában látta, méltatlankodva mondta: — Hát, édesapám, én magának élelemre, meg ruhára küldöm a pénzt, 209
